Kis türelem

Nyugalom, nem azt akarom bejelenteni, hogy most szünet lesz,csupán közlöm a mostan írás hiányom okait. Mert mindenki észrevehette, hogy kevesebbet írok mostanában. Nos hát van egy szó rá. Iskola. És mindig is jó tanulónak számítottam és most, hogy 9.-es vagyok, ezért még többet kell tanulnom, hogy megtarthassam ezt az átlagot. Másik, hogy mikor elkezdődik az iskola minden szempontból lustálkodok, szóval első csapásra kimerít az iskola, viszont 1-2 hónap múlva, hogy aktívabb tudok lenni. Remélem megértitek,de ebben az időszakban az iskola fontosabb, viszont az őszi szünetbe és a téli szünetbe (remélem) betudom pótolni a hiányt.Addig is számítsatok 1 hetente rám,de akkor is hozok részt,úgyhogy nem kell pánikolni.

Ilona

Megbánás

Megbánás

Dorothee

A fülemnek még mindig nem hittem. Mit keresett itt az a semmire kellő?
-Miért volt itt?- kérdeztem anyutól ő pedig húzogatta a száját.
-Hát nem igazán tudtam, mivel nem beszélt franciául, csak valamit összecsapott, de lényegében téged keresett-mesélte el anyu, higgadtsággal- Én pedig megadtam neki a címedet!
Most már értem! Liam először otthon keresett, majd mikor nem talált engem, utána megkeresett a munkahelyemen. És így nem is olyan meglepetés, hogy ott volt. Sőt várható volt, ha megadják a címemet, akkor egyből utánam ered. De ezt csak bosszúból csinálta? Liamből viszont nem nézném ki azt, ha utálna utánam loholna Párizsba csak, hogy bosszantson! Oh most meg elterelődött a figyelmem.
-Hogy adhattad oda neki?- támadtam le anyut mikor észhez tértem, de úgy érzem hiba volt.
-Honnan tudtam volna, hogy utálod?- kérdezte szét tárt karokkal.
-Oké, ez igaz-vakartam meg zavartan a tarkómat. Mondjuk anyu nem tehet semmiről, ő nem tudta, hogy ki is ő. Ha tudta volna biztos, nem adta meg volna a címemet. Egy kis csönd uralkodott a házon. Egyikünk se szólt.
-Figyelj! Ahogy te elmesélted, szerintem Liam nem azért jött ide, hogy idegesítsen-szólalt meg hirtelen anyu. Némán hallgattam. Nem tudtam mit válaszolni. Hisz tényleg én is tudtam, hogy Liam nem lehet olyan gonosz, hogy eljöjjön ide, csak azért, hogy idegesítsen.
-Mit gondolsz? Ha tényleg rosszat akarna neked, akkor miért nem bírta elviselni a főnököd? -én csak felsóhajtottam, és a plafonra szegeztem fejem. Tudtam, hogy anyu igazat, mond, hisz mindig igaza lett. Ő mindenre tudja a jó választ, és hát lehet, hogy most is szabad szemmel nézi a történteket. Ilyenkor nem izgatja, hogy a rokona vagyok, csupán a hasznos tanácsot adja. Ami jó, mert van olyan szülő, aki még akkor is a gyermeke oldalán áll, ha tényleg ő bűnös a történtekért. Anyu viszont szeretne rávilágítani a helyes útra. És hát ilyen nagyszerű anya nem mindenhol van. És lehet, hogy most igaza van....

-----*-----

Másnap délelőtt járkáltam az Eiffel torony közelében. Úgy gondoltam, hogy a történtek után ideje kiszelőztetni a fejem. Ideje elgondolkoznom, hogy Liam vajon mit is akar.....mert száz százalék, hogy nem ismer más francia lányt, rajtam kívül. Mert ha ismerne jobb kiejtése is lehetne. De a munkámból is csak azért rúgott ki, hogy engem védelmezzen? Végső soron, lehet, hogy anyunak igaza lehet....Liam látta, hogy bánik velem a főnök akkor, és hát ebből azt következtette le, hogy nem lehet valami jó munkám. Nem igaz...próbálok érveket kitalálni, de....akárhogy nézzük Liam kitud szabadulni mindegyikből, mert összevéve csak jót akar. És tényleg eljött hozzám Párizsba, csak azért, hogy bocsánatot kérhessen, ezt ő maga is elmondta. Ráadásul ma reggel amit halottam...lehet, hogy én reagáltam túl, és valóban csak ezért jött Liam elém. Bár tudnám az igazságot...az a helyzet, hogy a történtek után, már akárhogy is szeretném, de nem tudnék hinni Liam szavainak. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a járdán. Felnéztem az Eiffel toronyra. Most nem igazán szép látványa volt a borongós idő miatt. Mintha belőle is kialudt volna a fény....mint belőlem. Emlékszem mikor először eljöttünk az Eiffel toronyhoz. Én és a nagymamám. Anyu dolgozott, és megkérte aput, hogy vigyen el engem az Eiffel toronyhoz, mivel már rég el szeretnék oda menni. De apu inkább a nagyihoz vitt, ezért vele kellet elmennem. Igen, apu még arra se volt képes, hogy elvigyen engem az Eiffel toronyhoz. Hogy egy kis örömet tudjon varázsolni az életembe. Aputól nem kaptam semmit. A nagyitól persze kaptam sok mindent. És talán az volt a legcsodásabb, hogy nagyi javaslatára este mentünk az Eiffel toronyhoz....mivel akkor a legszebb maga a torony, és maga az város is. És igaza lett. Nagyon élveztem, főleg, hogy félek a magasba, még is most igen is bátor voltam lenézni. Azóta egyedül járdosom az Eiffel toronyba....lehet, hogy....segíthet talán. Már indultam volna az Eiffel toronyhoz mikor valaki leszólított.
-Dorothee!- kissé túlságosan is ismerős volt ez a hang. Ledermedtem. Mit kereshet ő itt? Mikor meghallottam a hangját, elfogott a düh, mikor már lerendeztem ezt önmagamba. Rájöttem, hogy hiába akarnék megbocsátani neki, attól még nem tudnék.
-Dorothee- futott hozzám lihegve, én pedig csak továbbra is egy helyben álltam. Nem akartam a szemébe nézni. Minek? Hogy még jobban meg tudjam vetni.
-Tudom, hogy látni sem akarsz, és ezt megértem- eltalálta, valóban nem akarom látni, még ha akarnék is- Tudom, hogy rosszat csináltam a medállal kapcsolatban. És most is, hogy kirúgattalak....de én csak jót akartam azzal tenni veled. Láttam, hogy bánik veled a főnököd és elpattant bennem a húr.
Elég, elég! Nem akarom tovább hallgatni, bármennyire is elhiszem a szavait.
-Sajnálom! Bocsáss meg-szólt lágy szavakkal hozzám. De én nem tudtam reagálni. Mintha egy fadarab lennék, aki egy helybe áll, és nem reagál semmire. Egy ideig nem szólt Liam semmit, én meg nem is akartam. Nem tudtam, hogy mi a legmegfelelőbb szó a bennem keringő érzelmekre. Vegyesek...így is mondhatnák.
-Ez azt jelenti, hogy nem bocsátasz meg- állapította meg a hallgatásomat, hangján érezni lehetett a reménytelenséget- Nyugi! Nem foglak zaklatni, ma indul a gépem Londonba! Nem kell hallgatnod a bocsánatkéréseimet.- egy kis szünet után, már halkan jegyezte meg ezt- De egy dolgot jegyezz meg....én sose akartam ártani neked!
Ezzel hallottam, hogy megindul, és én még csak nem is válaszolok semmire. Nem tudtam miért....könnyedén kioszthattam volna. De nem tudtam. Egy gombóc volt a torkomba, ami még jobban idegesített. Most nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam, hogy mit kezdjek az érzelmekkel. Szinte már túluralkodtak rajtam....annyira, hogy még tudatába se voltam, hogy most mit fogok csinálni.
-Liam- fordultam hátra felé, Liam után kiabálva, és minden erővel futottam- Liam ne menj el! Nem akarom, hogy elmenj!
Gyors irammal futottam feléje, Liam pedig döbbenten állt amikor látta, hogy utána futok. Végül csak is ő maga tudott megállítani a futásomba. Neki rohantam a mellkasának, és oda bújtam hozzá. Nem tudom, hogy mi kényszeritett erre rá! Csupán azt tudtam, hogy a bűntudatom felemésztett volna, ha ezt nem teszem meg. Tulajdonképpen jó magam se tudtam, hogy mit  csináltam, csak azt, hogy fájt volna, ha elengedem. Éreztem, hogy mind két karját átfonja a hátamon, és viszonozza az ölelésem. Van egy olyan érzésem, hogy tudja, miért is csináltam ezt.

Rádió

Rádió

Dorothee

Nyilvánosan bocsánatot kérni....de engem nem tisztelne ennyire, hogy meg is tegye az én kedvemért. Már csak az a kérdés, hogy honnan tudja, hogy hol dolgozok? Az oké, hogy Párizsig tudja az irányt, de honnan a fenéből tudja, hogy hol dolgozok? Talán Ida....nem ő sem tudja, hogy pontosan hol dolgozok, ezért ő rá se tudok gyanakodni. De akkor ki lehetett? Vajon ki derítette ki? Magánnyomozót biztos nem küldhetett rám...már csak az a kérdés, hogy akkor honnan szerezte meg a címet. Próbáltam közbe emészteni a kirúgást. Biztos, hogy a főnököm egy életre végzett velem. Ma tényleg nagyon haragtartós kedvébe volt, és biztos, hogy most a pokol legmélyebb bugyraiba is képes lenne engem kívánni. És ezt kinek köszönhetem? Hát egyrészről magamtól, hisz tudhattam volna, hogy nem szabad még elejteni egy tányért sem, amit oly nagy becsbe űz. Ami a pénzt illeti, fogalmam sincs  mi történt...de az biztos, hogy nem én loptam el. Csak rosszkor voltam rossz helyen. Jobban ez fogalmazható meg ebben. De, hogy Liam egyszeribe berobban, és elkezd veszekedni a főnökömmel ...mondjuk az nem rosszból csinálta, senki sem csinál rosszat azzal, ha kiáll egy emberért. De ennyire? Inkább fel nem bukkant volna, lerendeztem volna én egyedül, és még most is dolgozhatnék, de a főnök azt sem tűri el, ha a mi alkalmazottjainak olyan barátai vannak, akik hatással vannak a cukrászdára. Hát Liam kiharcolta, hogy kirúgjon.....és ezzel csak még jobban elszomorítom magam. Már a saját utcámba jártam. Fogalmam sincs mit mondok anyának? Mit fog szólni ehhez? Ki akartuk fizetni az adóságot....hogy aztán gyűjtsünk arra is pénzt, hogy valahol máshol új életet kezdjünk. De nem! Nem is tudom, hogy anyu mit fog szólni ehhez, ha megtudja...inkább visszakönyörgöm magam a cukrászdába. De végül is szembe kell nézni a félelmekkel, nem igaz? Nem csodálkoznék azon, ha anyu elküldene melegebb éghajlatra...lényegébe én okoztam neki csalódást. És magamnak köszönhetem, hogy olyan ügyetlen voltam akkor mikor Liam figyelt engem. Már az ajtónál álltam. Gondolkodtam...nem illendő dolog úgy bemennem, hogy nincs semmi jogom ebbe a lakásba élnem. Ezért, mint egy hétköznapi ember bekopogtam az ajtóban. Anyu kinyitotta az ajtót, aki meglepően nézett rám. Nem csak azért, mert kopogtam, hanem azért, mert nem szoktam ilyen korán jönni a munkahelyemről. Reggel 9-től este 6-ig igázom magam a cukrászdába, és most délután 3 óra van.
-Bejöhetek?- kérdeztem udvariasan anyutól.
-Kicsim miért viselkedsz úgy, mint egy vad idegen?- nyitotta ki jobban az ajtót, hogy beférjek rajta.
-Mert semmi jogom, hogy ebbe a házba úgy, mint egy elkényeztetett hercegnő- mondtam elhalkulóan, és az egyik székhez mentem az asztalnál. Megtámasztottam magam vele a kezén. Mély levegőt vettem. Nem bírtam anyu szemébe nézni.
-Kicsim mi a baj?- jött közelebb anyu.
-Kirúgtak, vagy is nem a főnök, hanem felmondtam, vagyis...valaki felmondatott engem -kerestem a megfelelő szavakat, amik e pillanatban elég nehezen mentek.
-Kicsim most magyarázd el érhetőben?- mondta a hátam mögött anyu. Anyu felé fordultam, és készen álltam a teljes igazságra.
-Liam kirúgatott- ekkor nem bírtam tovább, és a könnyeim kezdtek gördülni az arcomon. Már nem bírtam a bennem lévő feszültséget, és...eltört a mécses.
-Liam?- ráncolta össze homlokát anyu. Igen anyu nem tudja ki is az a Liam Payne...még így hangzás képen se, anyu biztos nem jártas a mai bandákról. És hát készen álltam a teljes igazgató elmondani.
-Ez egy hosszú történet....-húztam föl a fejem, meglehetősen elég nehezen.
-Mivel szabad az egész délutánod én ráérek-ült le a székre, és alaposan "kihegyezte" a fülét, mivel a füle mögé tette szőke tincseit anyu. Elég furcsa volt, mivel anyut sose láttam, hogy így hátra tette volna a füléhez a haját, ha kiengedve hordta, akkor mindig rejtegette a fülét, mondván túlságosan is eldeformálja az arcát. Pedig most, hogy nézzem, nem tűnik olyan borzalmasnak, mint, ahogy ő lefestetette. Na de itt az idő, hogy meséljek. Leültem és az elejétől a végig, minden apró részletett elmeséltem. És úgy meséltem el, hogy az akkori véleményeimet tartsam meg, és ne tegyek hozzá negatív vagy pozitív jelzőket. Tehát, mintha most élném át, úgy meséltem anyunak. Anyu pedig türelmesen végig hallgatta a törétnetet. Reméltem, hogy a megfelelő reakciót hozza elő, és egyetért azzal, hogy Liam egy szemét.
-Meg kéne bocsátanod neki- válaszolta karba tett kézzel, én meg azt hittem kis híján kiesek a székből.
-Liamnek?- álltam föl a helyemről. Egy kicsit felszaladt bennem a pumpa, hisz nem épp erre számítottam. Anyu pedig csak bólintott a kérdésemre.
-De mivel érdemelné ki?- kérdeztem most már idegesen.
-Mondjuk azzal, hogy próbálja helyre hozni a dolgokat-nézett rám merészen anyu. Tudtam, hogy a szülőn nem lehetett felül kerekedni, hisz mindig nekik van igazuk, de én is, mint lázadó tinédzser nem mindig hallgat anyukájára.
-Anyu én ezt nem hiszem el! Azok után, hogy ellopta a medálom, kirúgott a munkahelyemről megérdemelné a megbocsátást? -hangsúlyoztam ki a hibáit Liamnek, mivel hát végtére nem egy kis "bűntettről" van szó.
-A történet alapján szerintem meg kéne. Mindannyian követünk el hibát- ilyenkor nagyot nyelt, tudtam mire gondol- Igazából csak azt nem lehet megbocsátani, ha az illető folyamatosan hibába ütközik, és te mindig megbocsátasz neki-anyu már a könnyeivel küszködött, én pedig vártam míg befejezi, aztán pedig megvigasztalom- Igazából, ezek apró félrelépések, amit még helyre lehet hozni...de, amik folyamatosan húzódnak 10 évnél tovább is, ott már tényleg gond van.
Anyu végül sírásba tör ki. Megöleltem anyut. Lehet, hogy igaza van. Elvégre Liam közel sem összehasonlító apuhoz. Hisz anyu most apuról beszélt. Aki neki is szenvedést okozott. Anyunak közbe simogattam a hátát fel- le, hátha megtud nyugodni. De igazából, nem igazán jó, ha anyu visszaemlékszik. Sokszor a sírás határán áll ilyenkor. Igen apu sok szenvedést hozott az életünkbe, és ez össze sem hasonlítható Liam hibáival. Ám de még is nem tudtam megbocsátani. Ahhoz túlságosan is sokat csalódtam, hogy megbízzak az emberekbe. Hangulatváltás kell, de gyorsan. Gyorsan végig mértem a konyhát, hogy mivel lehetne elűzni ezt a sok negatív energiát. Majd megakadt a szemem a rádión. Hát persze! Ha egy kicsit hallgatjuk, akkor mindig jobb kedvre derülünk. Főleg, hogy teljesen eltérően képzeljük le, amit mondanak benne, ezért jót szoktunk anyuval nevetni.
-Bekapcsolom a rádiót- jelentettem ki határozottan, és oda siettem a fürdőszoba melletti polchoz, amin a rádió volt. Gyorsan megtekergettem a rádiót, ahol meg áll azt fogjuk hallgatni. Végül egy adót sikerült találnom. Leültem anyuval, és hallgatni kezdtük a rádiót. Ilyenkor délután zeneszámok emennek ugyan, akik küldik ismerőseiknek, családjuknak a számukat. Ám előfordult nem is egyszer, hogy maga az illető énekelte el a dalt, vagy a saját dalát. Szóval itt mindent lehet, ami a zenével kapcsolatos. Én oda rohantam a pulthoz, és öntöttem még magamnak egy narancslét.
-És most egy meglehetősen csetlő-botló nyelvű angol fiú szeretne elénekelni egy saját dalt -közölte a műsorvezető megjegyzem mókás hangja volt. Én visszasiettem a helyemre a narancslével.
-Ezt a számot annak a lánynak írtam, akitől csak egy bocsánatkérést várok el-ekkor a számba lévő narancs levet kiköptem a számból. Azt hiszem rosszul halottam... de ez Liam hangja volt. Bárhol felismerem a hangját. Bár a brit akcentusa véget elég nehéz volt megítélnem, de aztán rájöttem, hogy ez ő. Anyu a narancslé esőnek köszönhetően pár csepp hullott, ám láttam az arckifejezésén, hogy ő is tudja ki van most a rádióba. Liam belekezdett egy dalba. Azonban nem bírtam elviselni a 2. sorig a dalt, ezért gyorsan oda rohantam a rádióhoz és kikapcsoltam. Már a dal eleje vérengzett a megbocsátásról. Én viszont nem akarom beismerni, hogy meg kéne bocsátanom. Nem érdemli meg Liam.
-Nagyon nem tetszik, hogy ezzel a fiúval bánsz-csóválta karba font kézzel anyu a fejét. Rosszallóan nézett rám, de most nem igazán izgatott, hogy anyunak mi a véleménye erről. Hogy így bánok? És ő? Nem érdemli meg semmivel sem, hogy megbocsássak neki, de még is anyu is vele van.
-Miért fogod ennyire a pártját?- néztem anyura mérgesen.
-Itt járt ez a Liam- válaszolt anyu, mire szívritmusom kétszer jobban kezdett vágtatni, mint az első másodpercbe. Liam itt járt? De hogyan?