Megbánás

Megbánás

Dorothee

A fülemnek még mindig nem hittem. Mit keresett itt az a semmire kellő?
-Miért volt itt?- kérdeztem anyutól ő pedig húzogatta a száját.
-Hát nem igazán tudtam, mivel nem beszélt franciául, csak valamit összecsapott, de lényegében téged keresett-mesélte el anyu, higgadtsággal- Én pedig megadtam neki a címedet!
Most már értem! Liam először otthon keresett, majd mikor nem talált engem, utána megkeresett a munkahelyemen. És így nem is olyan meglepetés, hogy ott volt. Sőt várható volt, ha megadják a címemet, akkor egyből utánam ered. De ezt csak bosszúból csinálta? Liamből viszont nem nézném ki azt, ha utálna utánam loholna Párizsba csak, hogy bosszantson! Oh most meg elterelődött a figyelmem.
-Hogy adhattad oda neki?- támadtam le anyut mikor észhez tértem, de úgy érzem hiba volt.
-Honnan tudtam volna, hogy utálod?- kérdezte szét tárt karokkal.
-Oké, ez igaz-vakartam meg zavartan a tarkómat. Mondjuk anyu nem tehet semmiről, ő nem tudta, hogy ki is ő. Ha tudta volna biztos, nem adta meg volna a címemet. Egy kis csönd uralkodott a házon. Egyikünk se szólt.
-Figyelj! Ahogy te elmesélted, szerintem Liam nem azért jött ide, hogy idegesítsen-szólalt meg hirtelen anyu. Némán hallgattam. Nem tudtam mit válaszolni. Hisz tényleg én is tudtam, hogy Liam nem lehet olyan gonosz, hogy eljöjjön ide, csak azért, hogy idegesítsen.
-Mit gondolsz? Ha tényleg rosszat akarna neked, akkor miért nem bírta elviselni a főnököd? -én csak felsóhajtottam, és a plafonra szegeztem fejem. Tudtam, hogy anyu igazat, mond, hisz mindig igaza lett. Ő mindenre tudja a jó választ, és hát lehet, hogy most is szabad szemmel nézi a történteket. Ilyenkor nem izgatja, hogy a rokona vagyok, csupán a hasznos tanácsot adja. Ami jó, mert van olyan szülő, aki még akkor is a gyermeke oldalán áll, ha tényleg ő bűnös a történtekért. Anyu viszont szeretne rávilágítani a helyes útra. És hát ilyen nagyszerű anya nem mindenhol van. És lehet, hogy most igaza van....

-----*-----

Másnap délelőtt járkáltam az Eiffel torony közelében. Úgy gondoltam, hogy a történtek után ideje kiszelőztetni a fejem. Ideje elgondolkoznom, hogy Liam vajon mit is akar.....mert száz százalék, hogy nem ismer más francia lányt, rajtam kívül. Mert ha ismerne jobb kiejtése is lehetne. De a munkámból is csak azért rúgott ki, hogy engem védelmezzen? Végső soron, lehet, hogy anyunak igaza lehet....Liam látta, hogy bánik velem a főnök akkor, és hát ebből azt következtette le, hogy nem lehet valami jó munkám. Nem igaz...próbálok érveket kitalálni, de....akárhogy nézzük Liam kitud szabadulni mindegyikből, mert összevéve csak jót akar. És tényleg eljött hozzám Párizsba, csak azért, hogy bocsánatot kérhessen, ezt ő maga is elmondta. Ráadásul ma reggel amit halottam...lehet, hogy én reagáltam túl, és valóban csak ezért jött Liam elém. Bár tudnám az igazságot...az a helyzet, hogy a történtek után, már akárhogy is szeretném, de nem tudnék hinni Liam szavainak. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a járdán. Felnéztem az Eiffel toronyra. Most nem igazán szép látványa volt a borongós idő miatt. Mintha belőle is kialudt volna a fény....mint belőlem. Emlékszem mikor először eljöttünk az Eiffel toronyhoz. Én és a nagymamám. Anyu dolgozott, és megkérte aput, hogy vigyen el engem az Eiffel toronyhoz, mivel már rég el szeretnék oda menni. De apu inkább a nagyihoz vitt, ezért vele kellet elmennem. Igen, apu még arra se volt képes, hogy elvigyen engem az Eiffel toronyhoz. Hogy egy kis örömet tudjon varázsolni az életembe. Aputól nem kaptam semmit. A nagyitól persze kaptam sok mindent. És talán az volt a legcsodásabb, hogy nagyi javaslatára este mentünk az Eiffel toronyhoz....mivel akkor a legszebb maga a torony, és maga az város is. És igaza lett. Nagyon élveztem, főleg, hogy félek a magasba, még is most igen is bátor voltam lenézni. Azóta egyedül járdosom az Eiffel toronyba....lehet, hogy....segíthet talán. Már indultam volna az Eiffel toronyhoz mikor valaki leszólított.
-Dorothee!- kissé túlságosan is ismerős volt ez a hang. Ledermedtem. Mit kereshet ő itt? Mikor meghallottam a hangját, elfogott a düh, mikor már lerendeztem ezt önmagamba. Rájöttem, hogy hiába akarnék megbocsátani neki, attól még nem tudnék.
-Dorothee- futott hozzám lihegve, én pedig csak továbbra is egy helyben álltam. Nem akartam a szemébe nézni. Minek? Hogy még jobban meg tudjam vetni.
-Tudom, hogy látni sem akarsz, és ezt megértem- eltalálta, valóban nem akarom látni, még ha akarnék is- Tudom, hogy rosszat csináltam a medállal kapcsolatban. És most is, hogy kirúgattalak....de én csak jót akartam azzal tenni veled. Láttam, hogy bánik veled a főnököd és elpattant bennem a húr.
Elég, elég! Nem akarom tovább hallgatni, bármennyire is elhiszem a szavait.
-Sajnálom! Bocsáss meg-szólt lágy szavakkal hozzám. De én nem tudtam reagálni. Mintha egy fadarab lennék, aki egy helybe áll, és nem reagál semmire. Egy ideig nem szólt Liam semmit, én meg nem is akartam. Nem tudtam, hogy mi a legmegfelelőbb szó a bennem keringő érzelmekre. Vegyesek...így is mondhatnák.
-Ez azt jelenti, hogy nem bocsátasz meg- állapította meg a hallgatásomat, hangján érezni lehetett a reménytelenséget- Nyugi! Nem foglak zaklatni, ma indul a gépem Londonba! Nem kell hallgatnod a bocsánatkéréseimet.- egy kis szünet után, már halkan jegyezte meg ezt- De egy dolgot jegyezz meg....én sose akartam ártani neked!
Ezzel hallottam, hogy megindul, és én még csak nem is válaszolok semmire. Nem tudtam miért....könnyedén kioszthattam volna. De nem tudtam. Egy gombóc volt a torkomba, ami még jobban idegesített. Most nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam, hogy mit kezdjek az érzelmekkel. Szinte már túluralkodtak rajtam....annyira, hogy még tudatába se voltam, hogy most mit fogok csinálni.
-Liam- fordultam hátra felé, Liam után kiabálva, és minden erővel futottam- Liam ne menj el! Nem akarom, hogy elmenj!
Gyors irammal futottam feléje, Liam pedig döbbenten állt amikor látta, hogy utána futok. Végül csak is ő maga tudott megállítani a futásomba. Neki rohantam a mellkasának, és oda bújtam hozzá. Nem tudom, hogy mi kényszeritett erre rá! Csupán azt tudtam, hogy a bűntudatom felemésztett volna, ha ezt nem teszem meg. Tulajdonképpen jó magam se tudtam, hogy mit  csináltam, csak azt, hogy fájt volna, ha elengedem. Éreztem, hogy mind két karját átfonja a hátamon, és viszonozza az ölelésem. Van egy olyan érzésem, hogy tudja, miért is csináltam ezt.