Kirúgattál

Kirúgattál

Dorothee

Miután a főnököm lekevert egy nagy balhét, már is indulhatott a biznisz. Kezdjük azzal, hogy a nyitva/zárva táblát most „Nyitva”-ra forgatom. És most már csak várni kell a vendégeket. Mivel sokáig voltam távol ezért nem, hogy a pincérnő társam Vivien kapott 1 hónapi fizetet szabadságot, hanem a csaposuk is Guy. Szóval nem ált jól a szénám. Egyszerre kellett lennem a pénztáros és a pincérnő szerepébe. De ha ez kell, hogy egy kis pénzhez jussak....most jöttem rá, hogy hasztalan volt elmennem Londonba. Hisz mit értem el vele? Nem mentem dolgozni, és fizetést se kaptam, és így anyunak se tudtam segíteni. Bár ő továbbra is azt gondolja, hogy rám fért a kikapcsolódás, de én nem így érzem. Mármint örültem, hogy újra láthattam Idát, de a One Directiont.....nem azt mondom, hogy nem jó fejek, és ha Liam nem lenne bandatag, akkor vissza is látogatnék hozzájuk, de mivel Liam köztük van.....Nem hiszem el, hogy lehettem még mindig ilyen hülye. Borzalmas még bele gondolni is, hogy kezdtem beleszeretni egy ilyen alakba, mint ő.

Liam

Szerencsére elcsíptem egy taxit, és elvisz most engem Dorotheehoz. Egy kis időbe telt míg megbeszéltünk mindent, mert nem tudott angolul, ezért újra nekem kellet a franciát vágnom. Mondjuk ha így megy talán jobban belejövök a francia nyelv tanulásába, ha már elfelejtettem a utóbbi évek során. És most is láthatom, hogy suhanok el a francia üzletek, házak, panelek mellett. És sok híres helyszínt láttam a kocsikázás során. Nem is hittem, hogy Párizs ilyen szép tud lenni. Lehet, hogy gyakrabban kéne lejárnom ide. És nem csak Dorothee miatt. Hanem az egész város miatt. Ilyenkor azt kívánnám, bár lenne egy fényképező gépem. Miről beszélek, van....csak otthon. Igen legközelebb erre is érdemes lesz készülni. Észrevettem, hogy a kocsi kezd lassítani egy Sweet Dreams nevű cukrászdánál. Ezek szerint megérkeztünk!? Most kiugrott a szívem a helyéről. Itt van Dorothee! Gyorsan oda adtam a bora valót a sofőrnek, és már is szálltam ki a kocsiból. Azonnal oda rohantam a kirakathoz, ahol láthattam Őt. Végre! Újra láthattam! Tudom, hogy csak 2 napja nem láttam, de úgy hiányzott, hogy az kibírhatatlan volt! És most itt van! Beakartam volna menni, mikor egy érdekes jelenetre lettem figyelmes. Ráadásul jól lehetett hallani is, hogy mi zajlik bentről. Dorothee elejtett egy tányért, ami szilánkokra tört. És ezt jól lehetett hallani, ebből ítéltem meg, hogy nem hangszigetelt a cukrászda. Egy vendég volt csak benn. Láttam, hogy egy 30-as éveibe járó férfi oda megy Dorotheehoz, és osztani kezdte az észt.
-Mit csinálsz? A tányérok nem azért vannak, hogy eltörjed?- üvöltötte a férfi teljes erejéből Dorotheenak, aki szedegette föl a szilánkot. Most érdekes módon megértettem, amit mondott a férfi. Talán mert olyan hangsúlyozva mondta ki, hogy jó lehetet érteni. És ahogy hallottam a tányérokat emlegette, és nem arra való, hogy a padlón végezzék. Igen határozottan ezt mondta. Nyilván a főnöke ezek szerint. Továbbra is kiabált Dorotheera, de azokból nem sokat tudtam leszűrni. Max annyit, hogy  ki kéne rúgnia ezért, meg stb,stb. Valami ilyesmit, ha dobált. Egy kicsit idegesített, hogy így bánt vele. Egy alkalmazottat nem szabd ennyi mindenek elhordtam, csak azért, mert eltört egy tányért. A kaszához ment a férfi, és megint elkezdett kiabálni Dorotheeval!
-Ez mi? Ez mi?- kérdezte a férfi és a kaszába mutatott, Dorothee azonnal oda sietett a kasszához, és belenézett.
-Kevesebb van itt! Kevesebb, pedig a számlák is bizonyítják, hogy nem ennyi volt benne -üvöltötte a férfi. Letudtam szűrni, amit mondott. A nő, aki az egyetlen vendég volt, letette a pénzt, és ment is ki az ajtón. Viszont a férfi továbbra is vitatkozott Dorotheeval.
-Csak nem te voltál az?- kérdezte a férfi, aki már az idegeit tépte. Felment a pumpa bennem, még is földet eresztett itt a lábam. Valami azt súgta, hogy nem most kell beleavatkoznom!
-Nem! Nem loptam semmit! -mentegetőzött Dorothee. Legalább is gondoltam. Nem tudtam, hogy mit mondott de egyértelmű jeleket adott, hogy védelmezni akarta magát.
-Ne hazudj! A pénz nem repül ki magától! Valaki járt itt- gyanúsítgatta továbbra is Dorotheet -Milyen lány vagy te? Haszontalan vagy! Ha beszereztem volna egy nálad jobb pincérnőt, most nem itt tartanánk! Megismétlem haszontalan vagy itt végkép elszakadt a cérna. Azonnal berontottam az ajtón, és egyből kontrázni kezdtem a férfival.
-Ő a haszontalan? Mit képzel? Hogy mer ilyet mondani egy alkalmazottra- tört ki belőlem a dühroham. Bár most jut eszembe, hogy angolul mondtam, ezért nem tudom, hogy értette, amit mondok. Ám ahogy láttam Dorothee arckifejezését....teljesen kikerekedtek a szemei. Nyilván nem számított arra, hogy hirtelenségibe megjelenek.
-Egy angol fiúnak mi köze ehhez?- kérdezte tőlem angolul. Helyes, legalább értette, amit mondok. Végre legalább meg tudom vele vitatni ezt.
-Egy főnöknek nem kéne egyből gyanúsítgatnia az alkalmazottakat! És már csak azért is kiakad, ha egy tányért összetör?- hadartam el mérgesen.
-Te nem tudod mennyibe kerülhet egy ilyen tányér, és mi közöd van ehhez az ügyhöz fiú?
-Oh, nagyon is sok-emeltem fel a mutató ujjamat a levegőbe- Történetesen ismerem Dorotheet, és ő nem tenne ilyet!
-Lehet, hogy rosszul ismered-vágott vissza.
-Hát az ízlése valóban nem jó, mert többre is képes lenne, mint egy ilyen semmire kellő cukrászdába- oktattam ki a főnököt. Viszont mikor akart vágni, azt én nem hagytam, inkább rátértem a lényegre.
-Tudja mit? Felmond! Most azonnal felmond! Nem kell neki egy ilyen főnök, mint maga-ezzel megfogtam Dorothee csuklóját, és kivonszoltam a cukrászdából. Dorothee ezt a bánásmódot nem érdemli. Undorító, ahogy a főnöke viselkedik vele. Mikor kiértünk, persze, hogy egy olyan reakciót kaptam Dorotheetól, amit egy normális ember is szokott tenni, ha ilyesmi történik. Méghozzá egy pofont. Igen nem volt kellemes úgy, hogy ő vágott pofon. De most jöttem rá ,hogy megérdemlem. Hisz Dorothee helyett cselekedtem, de ne már...egyik ilyen helyen dolgozni? Akkor inkább munkanélküli legyen, mintsem egy ilyen borzalmas helyen. A biznisz nem megy a boltnak, gondolom, hogy jól fizetni sem fizethetnek, ahogy a főnökét elnézem.
-Te idióta! Még is mit képzelsz? Meg jelensz és hirtelenségibe kirúgsz a munkából! Teljesen tönkre teszed az életemet- ordította teljes erejéből Dorothee angolul. De bár franciául, mert rossz volt hallani, bár megjegyzem jogosan ítélkezik felettem. Valóban beleszólok az életébe.
-Dorothee neked ennél sokkal jobb munka kell, nem egy ilyen hely, mint ez- mutattam az épületre, Dorothee pedig összefonta karjait.
-Hogy oda ne rohanjak-mondta flegmán Dorothee, és szemrehányóan nézett rám- Egyébként is mit keresel itt?
-Bocsánatot szerettem volna kérni a történtekért- jegyeztem meg halkabb hangnemmel, de teljesen leblokkolta, hogy Dorothee rám nézz. Teljesen megsemmisültem. Ha a szemmel ölni tudnának, akkor én már rég halott lennék!
-Oh, hogy ez milyen kedves- csapta össze a tenyereit és megjátszva a boldog lányt Dorothee, de éreztem, hogy most nem az az igazi mosoly van rajta, sokkal inkább az a mosoly, mikor kiderül, hogy valamibe igaza van, ezért visszatud vágni- És nem tudtad volna a leghálásabb módon kifejezni a bocsánat kérésed, mint, hogy kirúgatsz a munkahelyemről! Hát most ugrálok örömömbe!
-Tudom most dühös vagy de egyik is idő...-próbáltam lecsillapítani Dorotheet, de hajthatatlan volt.
-Dühös?!- kiáltotta az arcomba- Elloptad a medálom, kivágtál a munkahelyemről, a közelembe vagy, mikor nem szeretném, hogy itt legyél! Minden egyes mozdulatod ellenem szól. Próbálod még borzalmasabbá tenni az életemet! Ki nem állhatlak! Gyűlöllek Liam Payne!
És most letört a mécses Dorotheeba, sírva fakadt, és ez csak is nekem köszönhető. Mit csináltam? Most jöttem rá, hogy csak is én tehetek róla, amilyen állapotba van Dorothee. Próbáltam jobbá tenni mindent e helyett csak egyre rosszabb lett. Nekem is, és Dorotheenak is. És ész nélkül rúgattam ki Dorotheet, ha lett volna egy kis intelligenciám, nem történt volna ez mind. És hát fájtak a szavak, amiket mondott. Főleg az utolsó mondat! Gyűlöllek! Igen, ez a szó tényleg az a szó, amit nem minden nap mond az ember. Az utálatot sokkal többen kifejezik, de az valójában csak egy szimpla jelzés arra, hogy nem kedveljük az illetőt. Viszont a gyűlölet szó, az már erősebb ennél. Sokkal de sokkal megrázóbb, mint a másik. És most egyenesen a szemembe mondták, igazat adtam neki, de nem tudtam elfogadni. Ott álltunk egymással szembe Dorotheeval,ő csak továbbra is sírt, de egyre jobban tenyerébe próbálta rejteni az arcát, hogy ne lássam milyen nagy boldogságot nyújt nekem. Viszont nem volt egyáltalán boldog pillanat. Miket beszélek, persze, hogy nem, hisz ha boldogtalan Dorothee, akkor én is az vagyok! Próbáltam a feles karjához nyúlni, lassan és kiegyensúlyozott mozdulatokkal nyúltam bal karja felé, ami a derekán pihent. Lágyan megérintettem, amire Dorothee azonnal reagált:
- Ne, kérlek hagy- rántotta el azonnal a karját tőlem, és most félelemmel nézett rám- Ne gyere a közelembe! Ne kövess! Kérlek hagy békén! Kérlek, ha te igazi barátnak érzed magad velem szembe, akkor az a legjobb, ha békén hagysz!
Ezzel el is rohant haza felé vezető irányba. Én pedig teljesen magam alatt voltam.....jót akartam, e helyett, csak rosszabb lett. Ráadásul azok az utolsó pillantások. Láttam a tekintetén, hogy már nem az dühös sokkalta inkább azok a félős tekintet látszott rajta. Remek, hogy én mekkora idióta vagyok. Mikor ezt kimondtam egy villanyoszlopnak vertem a fejemet. Ám nem tudtam, hogy talán ezt elintheti a megoldást. Amint elhajtottam a villanyoszloptól....mintha a szerencse most mosolygott volna rám. Nincs más esélyem!

Nehéz megértetni magunkat...

Bocsi,hogy 1 hétig várni kell az új résszel,és valószínűleg a következő hetekbe is ez lesz.:/ Most valahogy nem érek rá túlságosan írni,de attól nem kell félni,hogy 1 héten belül nem hozok részt.1 héten belül mindenképp hozok új részt,sőt többet is,ha lesz rá időm.

Nehéz megérteni magunkat...

Dorothee

A buszon voltam, és épp most szálltam le róla. Futva igyekeztem a cukrászda felé, mivel késés szélén álltam. Úgy robbantam be a cukrászdába, mint egy bomba. A hely semmit sem változott, ugyanolyan szép kis szerény cukrászda volt, mint ezelőtt. Valójában ezt a hangulatát szerettem a legjobban, mivel nem az a hű de nagy cukrászda volt, mint amibe Tresha dolgozik, hanem sokkal kisebb, egy szerényebb hely. Talán ez fogott meg a cukrászdába mikor ide járkáltam, hogy itt az ember nyugodtan lazíthat, csöndes és otthonos hely. Boldogságomat nem is tudtam jobban kifejezni azzal, hogy egy mosollyal léptem beljebb ,és csuktam be az ajtót. Igaz a Zárva tábla még fent van, de mikor már megérkezik Gilbert, akkor már nyitva szokott lenni a dolgozok számára az ajtó. A főnököm biztos hallotta, hogy jöttem, mivel az ajtónál lógó csengettyűk jelzik az ember jelenlétet. Hallottam, hogy az irodájából- mondjuk-jött ki. Szembe találtam magam vele, ám most is az a komor, szigorú arckifejezése volt az arcán. Semmit sem változott mióta elmentem. Boldogságom ekkor lehervadt, és tisztába voltam vele, hogy most jön a leszidás, és az elszámolás. Hogy miért voltam tovább? Miért kellett ennyire sokáig lennem? Aztán persze elhencegi, hogy milyen rendes főnök, hogy nem rúgat ki.

Liam

Párizs utcáit jártam. Egyelőre semmi nyoma Dorotheenak. Egy napszemüvegbe járdostam, és egy sállal a nyakamba. Itt Párizsba jóval meleg idő van, mint Londonba. És mindenképp elkönyveljük, hogy kevésbé esős. De hát London mindig is ilyen volt. Egyelőre bolyongtam csak a kis utcákban, de egyelőre nem találtam semmit. Legalábbis azt, amit keresek. Az utcáknak ki van írva a neve, de Dortoheét egyszerűen nem találom. És sajnos olyan okos nem voltam, hogy hozzak magammal egy Párizsi térképet. Utólag túlságosan is elhamarkodott döntést hoztam, de innen már nincs visszaút. Még az a mázlim, hogy Harry fejbe vágott egy francia szótárral, mert különben le se tudnám szólítani az embereket. Mondjuk elég annyit tudnom, hogy "Excusez-moi ne parlent pas anglais?". Ez azt jelenti, hogy tud-e az illető angolul. Legalább is így átlapozva a szótárat, ez jött ki. Éppen egy járókelő ment el mellettem, és igyekeztem leszólítani.

-Excus...- nem tudtam tovább mondani, mert a 20-as éveibe járó nő nem figyelt föl a megszólításra, és elhaladt simán mellőlem. Pedig biztos, hogy így kell leszólítani őket, annyira nem felejtettem franciát. Ezek szerint a franciák ilyen bunkók, hogy arra se figyelnek föl, hogy segítségre szorul az ember. Most egy velem egykorú fiút láttam, aki felém szembe jött. Fekete haj, fekete póló, és egy szakadt farmer. Tipikus átlagos srác, aki biztos nem tud felismerni engem. Remélhetőleg! Ha már nőnél nem tudok próbálkozni, akkor fiúnál, ráadásul egy velem egykorúval szót tudok érteni.

-Excusez-moi ne parlent pas anglais?- szólítottam le a fiút, aki megállt előttem.

-Igen-válaszolt a fiú angolul.

-Hála Istenek- sóhajtottam föl egy nagyot, és azonnal belekezdtem a mondandómba - Megtudod mondani merre van ez a cím?- ezzel oda adtam neki a kis papír fecnit, amin Dorothee címét jegyeztem le még tegnap este.

-Igen! Persze- válaszolta a fiú könnyedén- Ezen az utcán menjél végig, majd fordulj balra, utána újra balra, és ott már is az utcába találod magad! A táblák is meggyőznek róla!

-Köszönöm! -válaszoltam hálásan, és hevesebben kezdett verni a szívem.

-Nincs mit!- válaszolt a fiú, és ment is tovább, én is megszaporáztam a lépteimet, és igyekeztem is a fiú utasítási szabályait betartani. Mikor befordultam balra, utána meg is láttam egy házon, hogy Dorothee utca címe van. Nagyszerű! Ezek szerint már csak a házszámát kell megtalálnom. Átkeltem az úton futva, és meg is érkeztem az utcába. Szép kis utca volt. Igazi párizsi utcának lehetett nevezni. Izgatottan haladtam el a házaknál és kerestem a 18.-as számot. Mikor láttam, hogy már a 17.-es számnál is túl vagyok, még jobban vert a szívem. Végre megvolt. Egy kerítés nélküli ház volt. Nagyon kicsi volt, ahogy nézem még emeletesnek sem lehet mondani, sőt biztos, hogy nem. Mindenesetre szép otthonos. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szerény házba lakik Dorothee. Hát most ugrik a majom a vízbe. És most minden átfutott az agyamon, hogy, hogy kell megakadályoznom azt, hogy orrom alá csapja az ajtót, és, hogy hasson rá valami, amivel megmagyarázhatok mindent. Nagy levegő vétellel elindultam az ajtó felé. Még vadabbul dobogott a szívem. Igaz, hogy csak 2 napja, hogy nem láttam Dorotheet, de olyan lett volna, ha 20 év telt el volna azóta. És most itt vagyok. Annak a lánynak a háznál, aki beleköltözött a szívembe. És hiába elleneztem az elején, még is beismertem végül is. Alig mertem a csengőhöz nyúlni, ami az ajtónál volt. Nagyon izgultam. Vajon, hogy fogad engem? Ez hamarosan kiderül. Megnyomtam a csengőt, és vártam a választ.

-Je viens!- szólt egy női hang, de nem olyan, mint Dorotheé. Ez a hang sokkal inkább egy idősebb hangnak tűnik, ráadásul még mélyebb is. Hamarosan egy 30-as éveibe jár nő nyitott ajtót nekem, aki kifejezetten hasonlított Dorotheera. Ebből le tudtam következtetni, hogy ő az anyja.

-Comment puis-je aider?- szólt hozzám a nő. Nem tudtam, hogy mit kérdez tőlem, ezért megpróbáltam megkérdezni tőle, hogy tud-e angolul.

-Pouvez-vous parler anglais?- ejtettem ki elégé hamiskásan, és akcentussal ezt, pedig nem először hangoztatom el, de csak most lettem rá figyelmes, hogy milyen furán mondom.

-Pas- rázta meg a fejét a hölgy, és a pas azt jelentette, hogy nem. Szóval itt megállt a tudomány. Így nem tudok nagyon kommunikálni vele. Na Liam, lássuk, hogy mennyire vágod a franciát. Azonnal lapozgatni kezdtem a francia szótárat, hogy megkérdezem azt, hogy merre van Dorothee. Tudtam, hogyha már hozzá eljutok, akkor ott már nincsenek kételyek, és végre meg tudom magam értetni valakivel.

-Dorothee Schleret vivre dans cet endroit?- kérdeztem a nőtől, bár nem tudom, hogy helyesen tudta ki venni a szavaimat, de biztosra veszem, hogy tudja kiről van szó.

-Oui- válaszolt egyszerűen a nő, nyilván tudja, hogy le kell egyszerűsíteni a mondatait, ha velem szeretne beszélni.

-Oú étes-vous?- kérdeztem egy erős francia akcentussal.

-Travailler- válaszolt a hölgy, én pedig megmertem kockáztatni, hogy ezt magamtól is tudom, tehát azt mondta, hogy dolgozik.

-Et oú travaillez-vous?- most azt kérdeztem meg tőle, hogy hol dolgozik Dorothee, hogy merre van a munkahelye.

-Confiseur- válaszolt a nő, én pedig járatni kezdtem az agyamat. Persze tudom, hogy nem azt mondta el, merre menjek, hanem, hogy....hol dolgozik. Ezek szerint becsapós kérdést tettem föl.

-Oú le gáteau?- kérdeztem úgy, hogy nem lapoztam át a szótárat, ezért nem biztos, hogy jól kérdeztem. De reméltem, hogy ért, amit kérdezek. A nő bement a házba, és résnyire hagyta az ajtót. Most mi van? Talán rosszat mondtam? Tudtam! Tudtam, hogy át kell lapoznom a szótárat. Most nyilván egy papuccsal, vagy egy sokkal kellemetlenebb dologgal fog megdobálni. Mikor kijött a nő, reflexszerűen kaptam a fejemhez, hogy védjem magam a támadástól. Ám rövid időn belül fel tűnt, hogy a nő csak áll előttem, és semmilyen tárgyat nem fog a kezében. Felhajtottam a fejem, és a nőre néztem. A nő egy papírdarabot nyomott a kezembe.

-Szerencsét sok-válaszolt a nő elégé harsány, és nyers angollal. Nyilván megpróbált egy jó kívánságot kívánni nekem. Bár elégé rosszul, de elfogadható.

-Mercy- köszöntem meg franciául. Nem mertem angolul megköszöni, mert biztosra venném, hogy nem értené meg. Ránéztem a papírdarabra, amin egy utca név szerepelt. Remek megint kezdhetem elölről, mintha semmit nem csináltam volna. De legalább meg tudtam hol lakik Dorothee, és aligha nem sokára megtudom, hogy merre dolgozik. Taxi! Ezt jutott elsőnek az eszembe. Hátha sikerül taxival elmennem oda. Csak fel kell mennem a belvárosba, ahol tömeg számra járnak a taxik. Úgy hiszem most sikerül Dorotheet megtalálnom!

Felindulás

Felindulás

Dorothee

Még most se tudtam felfogni, amit látok. Azt amit látok, hogy anyunak a lapockájánál teljes kék-zöld foltokkal van teli az lesújtó, és már tudom is ki tette. Tudtam, hogy ki volt ilyen elvetemült. Apu, vagy jobban mondva Moris, hisz egyenesen szégyellem magam, hogy apámnak kell egy ilyen alakot neveznem. Rémesen érzem magam, hogy ez az ember az apám. Még azt se érdemli meg, hogy a számra vegyem azt a megszólítást, hogy apu. Nem érdemelte meg semmivel se. Elszántan mentem oda anyuhoz.
-Mutasd meg a többit is-utasítottam anyut karba tett kézzel.
-Már a nagy részét láttad, de jól van- anyu felhúzta a hátnál a pólót gerincéig, és addig lehetett venni a foltokat. El sem hiszem. Anyu nem szólt volna, erről, pedig nyomba ugrottam volna, hogy segítsek. És hogy, hogy ilyen gyorsan visszajött? Lehet, hogy tudta, hogy nem vagyok otthon, ezért anyu védtelenül maradhat? Mert annyi biztos, hogy végül is minden egyes alkalommal mikor egy időre eltűnt lekevertem egy-két pofont neki. Nem, mert a szemem elékerülni. Tudta, hogy bennem is van olyan dühroham kitörés, mint benne. Hiába valamit le tudtam tanulni tőle, de jó cél érdekében használom. Most e pillanatba úgy felment a pumpa bennem, hogy azonnal oda kaptam a fogason lévő őszi kabátomért, ami homokszínű volt, és indultam is ki az ajtón. Anyu oda kiáltott felém:
-Hová mész kicsim?- kiáltott felém, én meg megfordultam, és hátra felé menetelve szóltam vissza.
-Metzbe, mit gondolsz?- tudtam, hogy apu most Metzbe él új barátnőjével, és most oda is igyekszem. De anyu megállított engem. Hát igen a forrófejűséget is az apámtól örököltem. De nem bírom tétlenül nézni, hogy anyuval így bánnak.
-Kicsim ne csinálj örültséget -fogta meg a csuklómat, én meg gyorsan kirántottam a helyéről -Kérlek kicsim!
-Anyu vissza kell, hogy kapja, nem bánhat így veled, azok után, amik történnek. Neki kéne egyszer megérdemelnie, ami jár- ezzel a mondattal indultam is tovább, de anyu tovább követtett. Igen anyu mindig próbál leállítani, ha felkapom a vizet.
-Kicsim, ha most oda mész, akkor még több kárt csinálsz -ezzel az érveléssel megálltam, és hátra néztem anyura, aki 1 méterre volt tőlem.
-Dorothee, ha most oda mész csak annyit érsz el vele, hogy még többet kapjak tőle-anyu magyarázása közbe néhány könnycseppet ejtett- Most is azért jött hozzám, mert tudta, hogy nem vagy otthon, hanem Nagy-Britanniába, ezért nem tud engem senki megvédeni. És 3 nappal ezelőtt azért jött, hogy visszaadja azt, amit az utóbbiakba te csináltál, vagyis kiálltál értem, sőt még pofozni is merted őt. Ezért is jött vissza, hogy kiegyenlítsen, ha most oda mész, akkor vissza jön, és lesz ne mulass. És ezzel nekem se teszel jobbat, hát még magadnak! Anyu szavai tényleg igaznak csengtek. Teljesen jogos így, hogy miért tart vissza. Bár még mindig le akarom vezetni a feszültséget, azzal nem teszek jobbat, ha most az éjszaka közepén beállítok, és lecsapok egy perpatvart. Ráadásul azzal talán még jobban feldühítem, és akkor anyu még nagyobbat is kaphat. És ezt nem tehettem. Fáj, hogy nem tudok cselekedni, de többet ér, ha anyu kedvezőbb helyzetbe marad. Most ráhozom a bajt, ha oda megyek. Vettem egy mély levegőt.
-Oké! Meggyőztél -adtam fel végül a meccset, anyu, pedig megveregette a vállamat.
-Ez az én lányom.- ezzel visszamentünk az égő villanyoszlopok alatt a házba. Azt hiszem, hogy most anyu egy jó nagy balszerencsétől mentett meg mindkettőnket. Haza mentünk, és anyunak a hátát bebalzsamoztam, azt írta címke, hogy jobban mulasztja a kék-zöld foltokat.

Liam

A repülőgép 11 órakor ér Párizsba, ahol biztosra veszem, hogy Dorothee már megérkezett és otthon van. Útközbe beszéltem Idával. Megmondta, hogy nem messze lakik a repülőtértől, ám nagyon bele lehet zavarodni az útvonalba, ezért kérjek minden esetre egy kis eligazítást. Majd meglátjuk, hogy mennyien beszéljék az angolt, bár elég csekély a száma. Második alkalommal repülök Franciaországba. Legutóbb a többiekkel mentem Franciaországba koncertezni. Azóta nem láttam az Eiffel tornyot sem. Nagyon izgatott voltam, már csak azért is, mert lehet, hogy az első napon vagy is holnap találkozhatok Dorotheeval. Ami a szállást illeti körülbelül egy fél órája lefoglaltam egy hotelt, ami lehetőleg közel is van a reptérhez. Nem túl nagy szerencsém van, hisz másfél óra járásra van a legközelebbi hotel. Ilyen az én szerencsém, de meglátjuk abba mennyire lesz szerencsém, hogyha megtalálom Dorotheet, akkor is közre játszik a balszerencse.Szeretnék elnézést kréni,amiért a napokba nem igazán írtam,de rám jött az Olimpia láz,és ezért nem igazán tudtam időt szakítani.Ráadásul a napokba is távol votlam a géptől,szóval nem lsuitultam el.

Otthon,édes otthon

Otthon,édes otthon

Dorothee

Ahogy Párizs utcáit jártam anyuval egyre jobban kezdetem megerősíteni, hogy olyan régóta jártam ezeken az utcákon, mintha 20 éve nem jártam volna itt. Igen, nagyon hiányzott! Ahogy a mondás tartja nálunk franciául. Tout bon, mais le meilleur á la maison. És ez valóban igaz. Jó volt ugyan Londonba, de jobban örülök annak, hogy itthon vagyok, és anyuval lehetek. Egyelőre igyekszem elterelni a figyelmemet a londoni hátrányaimtól. Hogy végül is milyen rosszul sikeredett ennek az utazásnak a vége. Kiderült, hogy a legjobb barátom nem is a legjobb barátom. Sajnos a legjobb barátnőmnek véget ért a verseny, az a kérdés, hogy lesz-e zenei karierrje vagy sem az más. Egyelőre rosszul sikeredett a múlt hét, de remélhetőleg Párizs vagy is itthon elterelődnek az ott történtek, és végre békében élhetem a normális életem. Legalább is azt szeretném. Az a gond, hogy soha nem volt normális életem apunak köszönhetően. Mindig keresztbe tett nekünk. És most van az a bizonyos időszak, amikor hagy minket. Igen apu szokott tűzszünetet tartani, ezt már észrevettük. Általában fél év a maximum, hogy nem látogat és nem is tesz keresztbe. De ilyenkor, pedig nem tudjuk anyuval kiélvezni a helyzetet, hisz nekem Londonba kellet lennem a verseny miatt. Mostanra már bánom, hogy feliratot Ida. Mit is képzeltem? Én mint énekesnő? Hiába a sors úgy rendelte, hogy pincérnő legyek, egy szigorú főnökkel. És nincs mit változtatni. Anyuval már ismerős utcán jártunk. Igen már ismertem. Végre megérkeztünk haza. Kerítés nélküli kis ház. Nem nagy ház, ráadásul csak földszintes, de anyuval elférünk benne. A ház ajtaja szintén fekete volt, és betonnal be volt vonva az ajtó szélekig a kertünk. A ház bordós színű volt, a tetőcserepek feketék. A fű gyönyörűen le volt vágva. És hiába közeledik a tél még nem tudták megállítani a tavaszias időt, legfeljebb a fákról lehetett ezt ítélni, amik már átvették az őszi színeket. Talán azért is szeretem az őszt, mert ilyenkor a világ gyönyörű színekbe tündököl. Anyuval oda sétáltunk az ajtóhoz, és anyu már elő is vette a kulcsát a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Ám csak képletesen, mert nem nyitotta ki.
-Te menjél be először-adott helyet nekem anyu. Féltem ettől, valahányszor ezt csinálja általában mindig meglep valamivel. És hát nem igazán szeretem a meglepetéseket, de anyu még mindig nem tudta felfogni. Megragadtam a kilincset, és le akartam nyomni, ám még is elköteleztem magam, hogy anyut megvádoljam:
-De ugye most semmi meglepetés?
-Dehogyis! Dehogyis! Tanultam belőle-tette fel védekezően kezeit anyu. Én csak felsóhajtottam, és lenyomtam a kilincset egy mély lélegzetvétel után. És nem volt semmi meglepetés. Csodák csodájára az előszoba más szóval a konyha olyan állapotba volt, mint szokott lenni, mikor rend van. A konyha olyan kis otthonos, mint volt. Mellettem volt a konyhaszekrény, amin a mikor volt. Mellette a mosogató, az mellett pedig a gáz. A mellett meg még lefért a hűtő a sarokba. Alig, hogy kihúzzuk a széket máris a szekrénynek ütközik a kis hely véget, a másik oldalon a szék pedig igaz, hogy lenne hely, de a fürdőszoba véget, ami egy-két méterre van tőle. Szóval ilyen a mi kis konyhánk, és a bejárati ajtónk egyből egy kicsi folyosóhoz vezet, ahol a szobánk van. Enyém és anyué. Anyu a bal oldali, az enyém, pedig a jobb oldali. Jobban beléptem és húztam magammal a bőröndömet. Szétnéztem, de nem volt semmilyen meglepetés. Legutoljára mikor elmentem Londonba, akkor anyu csomó ajándékkal halmozott el, érvelt azzal, hogy nem voltam otthon, és hát nem akarta, hogy ne kapjak valami játékot, mint minden héten egyszer. Bár akkoriba jól is ment, nem voltunk szegény család. Inkább úgy jellemezném, hogy jómódúak voltunk, viszont 14 éves koromba mikor anyu elvált aputól, akkor megváltozott minden. Anyu fizetése sajnos túlságosan is alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy nagyobb házat, illetve többet engedhetünk meg magunknak. Ráadásul apu is ránk hagyott egy jó nagy adóságot. Ezért anyu nem tudott mindent megadni nekem, és ezt többször is hangoztatta, hogy mennyire sajnálja, hogy nem tudja megadni azt, amit a többi gyerek igen. Én viszont akkor sem éreztem, hogy hiány lenne. Sokkal inkább azért küzdöttem, hogy kifizessük az adóságot. Sok diákmunkára jelentkeztem, de egy-kettő vált be. Azok is csak egy időszakig, mint például szórólaposztás, újság kihordás. Nem kerestem annyit se, hogy a számla felét is ki tudjuk fizetni. Anyu mondta, hogy hagyjak föl vele, ha csak erre akarom költeni a megszerzett pénzt. Nyár elején jelentkeztem egy pincérnői állásra, amit megkaptam, és azóta ott dolgozom. És tovább folytattam a tanulmányaimat, hisz nekem nem volt szükségem divatos ruhákra. Igaz e miatt legfőképp a divatosan öltözött osztálytársaim mindig leszóltak, és sokszor tanácsolták, ha még nem is tudok rendesen öltözködni, akkor legalább feldobhatnám egy-két sminkkel az arcom. Viszont azt már én se akartam, nem szerettem, ha tonányi sminket kevernek az arcomra, már pedig az X-Factorban elkellet viselnem, de végre már nyugodtan tehettem ki a lábamat úgy, hogy nincs rajtam semmi féle kence-fice. Csupán a természetesség, bár igaz a tini pattanásaim ellen használok alapozó krémet, de semmi több. Anyu oda lépett hozzám, és megfogta vállamat. Nyilván észrevette, hogy egy kicsit eljátszadoztam a gondolataimmal.
-Látod! Nem készültem semmivel- mondta egy kicsit félszeg mosollyal.
-Megyek, ki csomagolok- ezzel felkaptam a bőröndömet, és mentem is a szobám felé. Kinyitottam a szobám ajtaját, ami még mindig olyan, ahogy hagytam. Szeretek tisztaságba élni, és persze rendezettségbe. Ezért nem volt meglepő, hogy a szobám szépen ki volt takarítva és rendezve. Elégé szűkös hely volt, de én szerettem. Az ajtó bal oldalán az íróasztalom volt, mellette meg a szekrényem, azon, pedig a CD lejátszóm. Az éjjeli szekrényem az ágyam mellet volt, ami szép kicsike volt, sok kis párnával. Fölötte, pedig az ablakom. Körülötte néhány szép képkeret benne állatokkal. Ezt még a másik házból hoztuk, mikor még apuval éltünk. Egyedül ezek a képek maradtak a szobámba a régi házból. A többi a padláson van. És amire a legbüszkébb vagyok a könyves polcaim. Hát igen, nem véletlenül voltam a könyvek rabja. Az ágyam fellett szép számmal voltak könyvek 3 polcon is. Hát igen mindig is könyvmoly voltam. Lassan próbáltam a kicsomagolásra terelni a gondolataimat, mert a ház annyi emléket idéz fel bennem, hogy nem tudok betelni vele.

Liam

Nem soká indul a gép Franciaországba. Már a repülőn ültem. Természetesen álruhába, hogy még véletlenül se ismerjenek föl. Az ablakhoz ültem, és egyre jobban takargattam az arcomat, hogy ne adj Isten egy fanatikus rajongó felismerje az arcvonásaimat. Amikor mindennel végezte, hogy repülőre szállhasak, akkor hirtelen megdobott engem valaki egy könyvvel. Harry volt az.
-Ez meg mi?-vettem fel a földről a lepottyant könyvet.
-Ha már Francia országba mész, akkor tudj is egy-két szót franciául, nehogy a végén még egy kaját se tudj rendelni-kiabálta utánam Harry, én meg eltettem a francia szótárat a táskámba. Bár tuti a repülési idő alatt kellene olvasnom ezt a szótárat és elsajátítanom egy-két mondatot, de most túlságosan is izgultam. Abba az időbe mikro repülőn vagyok nyilván magamba fogom rendezni először, hogy mit tegyek Francia országba, hogy mi legyen az első lépés. Elsőnek is azt se tudom, hogy hol lakik Dorothee, ezért Idát meg kell kérdeznem, de a megtalálása már nem lesz piskóta. Nem is tudom, hogy mennyire elszánt és elhamarkodott döntést hoztam, de még is.....mindent vagy semmit.

Dorothee

Dorothee szobája

Már egy jó ideje nem tettem ki a lábamat a szobámból. A családi albumot nézegettem. Mikor még boldog családnak hittem ezt. Rájöttem, hogy az a családi kép, amin mind a hárman vagyunk nem is olyan családias, mint azt gondoltam. Apun rendesen látszik, hogy egy erőltetett mosoly van, nem igazi. Tovább lapoztam, nem akartam apuval foglalkozni. Ám most anyu és apu volt a képen, ahol még én meg sem születtem. Látszik apun, hogy még akkor boldog volt. Az élte legnagyobb baja az én vagyok. Sose akart lányának tudni, nem akart elfogadni engem. Számára egy nő létezett és az anyu. Ám mint kiderült ez koránt sincs így. Anyu is csak egy áldozat lett. Sose akart családot apu. Sose akart gyerekkel foglalkozni. Nem akarta elveszíteni a fiatalságát. Mert ezzel csak is azt tudta elérni, hogy ő egyáltalán nem akar szülő lenni, hogy nem akar idősebbnek tűnik a koránál. Inkább hagyom a fenébe. Becsaptam az albumot, és mérgesen tettem vissza a szekrénybe ahol volt. Ezzel csak felidegesítettem magam. Nem igaz, hogy itthon apu kísért, Londonba pedig Liam. Hol van egy olyan hely, ahol békén hagynak? Megvan, ha kifizettük a hitelt anyuval, és sikerül összeszednünk egy kis pénzt arra, hogy külföldön élhessünk, ráadásul jó messzire, akkor végre véget érnek a szenvedések. Bárhová megyek csak ne legyen Franciaország vagy Nagy-Britannia közelébe. Szólok is anyunak erről. Lehet, hogy nem is kedvezi az ötletet sőt túlságosan is elszántnak tartja és megvalósíthatatlannak. De én elkötelezet vagyok, és amit elhatározok azt meg is teszem. Kimentem a konyhába, ahol anyu épp főzz valamit.
-Áhh kicsim, milyen jó, hogy jössz, kavargasd meg a hagymát míg a előkeresem a nagy tálat-utasított engem anyu. Oda is siettem a gázhoz, és kavargattam. Anyu lehajolt és a lenti szekrénybe kereste tovább a tálat. Ám valami különöset észrevettem. És ekkor jobban figyeltem anyu derekát. Anyunak a hajolás véget felhúzódott a pólója, és akkor vettem észre, hogy lapockája tele van lila-zöld foltokkal, amik tovább is mentek, csak azt már eltakarta a ruhája. Meggyőződésem, hogy ezek még frissek. Max 4 napos lehet.
-Anyu! Mi történt a lapockáddal?- kérdeztem anyutól, aki egyből felkapta a fejét, és felém nézett. Most már koránt sem olyan boldogan és életvidáman. Ezt az arckifejezést ismerem. Igen! Biztos vagyok benne, hogy ez az! Apu járt itt, és anyu védtelenül volt.....anyut megverte az, akit apámnak soha nem akarnék.

Dorothee anyja

Eltökéltség

Bocsi a sok késésért,de Olimpia csak 4 évente szokott lenni.:)

Eltökétség

Liam

A legközelebbi gép este 8-kor indul, addigra össze kell kapnom magam. Már megvettem a jegyeket is, szóval hivatalosan is repülök Párizsba este. Igaz, hogy e miatt cserbe hagyom egy darabig a bandát, de most a legfontosabb Dorothee. Nem tudom mihez kezdenék az életemmel, ha nem teszem jóvá a hibámat. Anya is annak idején arra tanított, ha rosszat csinálok, akkor próbáljam helyre tenni a dolgokat, bárhogy is legyen, a lényeg, hogy a bűntudatom ne égjen bennem, mert, akkor  legalább megpróbáltam. És már az is valami. Haza felé vezettem én, közbe a fiúk minden erejükkel próbáltak lebeszélni engem az utazásról.
-Liam, ezt nem tehetted-erősködött Harry, aki mellettem ült.
-Gondolj bele! Adam se fog lelkesedni érte-mondta a hátam mögött Zayn.
-De ti biztos lesztek olyan jó barátok, hogy falaztok nekem- fordítottam az én érveimet a fiúk felé. Harry erre semmit sem válaszolt, csak megvakarta a fejét. Zayn és Niall a visszapillantó tükörnek köszönhetően, csak egy némán ültek. Gondoltam, hogy ők sem tudnak ennél jobbat kitalálni, hisz tényleg a barátok vagyunk, és, ha valamelyikünknek segítség kell, akkor segítünk is rajta. Tehát nem tudnak ellenvetni semmivel. Könnyebben ment így az út. Egyébként Adam holnap jön hozzánk, hogy próbáljunk, de a fiúk, majd csak kitalálnak valamit. Elvégre én se hagytam cserbe őket, ezért ők se tegyék. Végre megérkeztünk, és mielőtt még kiszállhattam volna, hogy összecsomagoljak Niall megszólalt hátulról:
-Valóban bírod Dorotheet!
-Persze, hogy bírom! Most már nem tagadom! -ütöttem egyet a kormányra, mi közbe ezt mondtam- Dorotheért képes lennék még a csillagokat is lehozni az égről!
-Ezért jó, hogy én még nem voltam szerelmes- állapította meg Harry, aki tényleg szerencsésnek tudhatta magát, hogy még egyetlen lány nem vette őt le a lábáról. Ellenbe velem. Én nem egyszer éreztem ilyet. Danielle is alaposan elcsavarta a fejem, aztán úgymond felültetett, persze akkor is csak magamnak ártottam. És most is mit csinálok? Megismétlem! És megint rossz befejezés következz...ne. De csak következz- ne. Mert most más lesz a befejezés, most nem hagyom, hogy rosszul végződjön. Nem hagyom! Kiszálltam a kocsiból, és el is indultam a házba. Igyekeztem minél előbb felérni a szobámba és összecsomagolni. Már így is 4 óra múlt, és nekem fél 8-ra ott kell lennem a reptéren. Most nem hagyom veszni a dolgokat!

Dorothee

Végre megérkeztünk! Anyu írt SMS-t, hogy már vár a reptéren. Jaj de várom, már, hogy lássam őt.3 hónapja nem láttam.....3 hónapja! Az rengetek idő! Számomra ez a 3 hónap valósággal 3 év volt. Annyira hiányzott anya, hogy nem tudok tanácsot kérni tőle, hogy nem tud személyesen is kiállni értem. De most eljött az a pillanat mikor végre találkozhatok újra vele. Már annyira várom. Na végre le lehetett szállni, és az elsők közt tudhatom magam, akik leszállnak a gépről. Azért nem unatkoztam a gépen. Rose nénivel elégé jót eltudtunk beszélni. Kiderült, hogy az unokáit látogatja meg Párizsba, a lánya 3 évvel ezelőtt Párizsba költözött. Végre leszálltam a gépről, és most a nagy ember falat kellet áttörnöm, anyu azt mondta, hogy ő a reptér kijáratánál vár, nem akar elvegyülni a tömegbe. Igyekeztem áttörni a tömegen, és végre a Párizsi reptérbe tudhattam magam. Gyors iramba mentem a kijárat felé ,ahol anya várt. Már alig várom, hogy találkozzak vele. Mikor megpillantottam egy nőt, aki ott ácsorog kint az üvegajtónál, egyből felismertem és rohantam is arra fele. Olyan öröm áradt belém mikro megláttam anyut, hogy majd kiugrott a szívem a helyről. Végre újra látom! Futottam feléje amilyen gyorsan csak tudtam, és most már ő is észrevette, hogy közeledek, és bejött az épületbe.
-Dorothee!- kiáltott fel örömmel anyu.
-Anyu!- kiáltottam föl, és még erőteljesebben futottam feléje. És végre eljött a pillanat, hogy megölelhettem anyut. Bár egy fejjel magasabb voltam anyutól, ezért fura lehetett a látvány, de az érzés csodálatos volt.
-Anyu! Annyira hiányoztál! Megígérem, hogyha legközelebb Angliába megyek, akkor nem csinálok ilyet-hadartam el nagy örömömbe, és csak még erőteljesebben szorítottam anyut. Anyu pedig el távolodott tőlem.
-Oké kicsim! Ezt megismételnéd!- ezt nem tudtam értelmezni, anyu egy kicsit várt, majd megadta a választ- Kicsim annyi ideig voltál Angliába, hogy hozzám is angolul beszéltél! Elejétől a végéig!
-Tényleg?- kérdeztem most már franciául anyutól.
-Nyugi! Majd vissza szoksz a franciára, gondolom, hogy angol városba, csak is angolul tudnak beszélni és ilyenkor felbolygatja az embert-vezetett ki engem anyu a hátamnál lágyan fogva.- De ez érvényes a francia városra is. Ne aggódj!
-Úgy hiányoztál anyu!- válaszoltam most már francia nyelven, amit elsőre is el akartam neki mondani.
-Na! Ez szép francia hozzászólás volt!- mosolyodott el anyu, és mentünk is gyalog haza. Nem lakunk messze a reptéről, csak úgy fél órára.

Liam

Mikor beléptem a házba Louissal szembe találtam magam, aki most kimaradt ebből a kalandból. Louis mikor meglátott azonnal rákérdezett, hogy hova is igyekszek ennyire:
-Hova sietsz?- szólt utánam Louis, én pedig már a lépcsőn mentem.
-Franciába-válaszoltam egyszerűen, és siettem a szobámba. De annyit még el tudtam csípni Louistól, hogy ,,Hová?,,. Majd a fiúk elmagyarázzák, de most nekem igyekeznem kell. Úgy kell igyekeznem, hogy nehogy sejtsék a lesi fotósok, a paparazok, vagy az újságírók, hogy Franciába utazok. Ezért elég jól kell majd álcáznom magamat a reptéren. Most a legfontosabb, hogy kitudjak jutni Francia országba.

Nehéz vallomás

Üdv!Újra itt vagyok,méghozzá a 2.kötettel.Az elején még rövidebb részeket siekrült írogatnom,de majd belerázodók a hosszabb fekezetek írásába is.

Nehéz vallomás

Ida

Élveztem a pillanatot egy ideig, de aztán észbe kaptam és rájöttem, hogy nem szabadna ezt csinálnom. Gyorsan eltántorodtam Louistól, aki értetlenül nézett rám, ám láttam benne azt a szemernyi csalódottságot is. Sajnáltam, de inkább nem bonyolódok bele ebbe. Louis még mindig bámult, én meg őt. Szerintem egyikük se gondolt arra, hogy egyszer csak eljön ez a pillanat. De eljött. És most sokkal felszabadultabbnak érzem magam. Pedig nem kéne ezt tennem. Az érzéseim teljesen mást mondanak, mint az eszem. De ha ész nélkül vágunk bele valaminek annak mindig rossz vége lesz. Ezért inkább az eszemre hallgattam, és minél előbb lelépnem a helyszínről.
-Én...sajnálom- ezzel a mondattal elfutottam Louistól, és futottam, ahogy csak lehet máshová. Bárhová! Ahol Louis nincs!
-Várj! Ida!- kiáltott felém Louis, és hallottam, hogy fut utánam. Hát be kell gyorsítanom, mert, ha minden igaz Louis bármikor le tudna futni, ha ilyen tempóba megyek. Gyorsan rákapcsoltam maximumra a testem mozgását, és még erőteljesebben futottam Louis elől. Egyszerűen elfutottam a félelmem elől, mint egy gyáva nyúl. Igen gyáva nyuszi vagyok! Elfutok a félelmemtől, és most nem tudom leplezni a gyengeségemet.

Liam

Csak ültem az épület egyik székén, és elmerültem a gondolataimba. Hogy lehettem ilyen hülye? Tudhattam volna, hogy Dorothee visszamegy Francia országba, mivel nincs keresni valója itt Angliába. Miért nem jöttem rá előbb? Akkor talán megelőzhettem volna ezt....ha még el is megy, legalább békében válhatunk volna el egymástól. De így... most furdal a bűntudat, amit nem tudok addig lemosni, míg nem tudom elmondani azt, amit szeretnék Dorotheenak. Valamit tennem kell. Nem ülhetek tétlenül. Cselekedni akartam, de annyira el voltam tájolva, hogy még felállni se tudtam. Egyre jobban haragudtam magamra. Elhordtam magamat mindennek. Hogy lehettem ilyen hülye? Már eleve ahhoz a medálhoz nem szabadot volna nyúlnom, mennyivel jobban megóvtam volna magamat ettől. A hangosbemondó mondogatta, hogy melyik repülőgép mikor megy. Na meg merre felé. Nem hagyhatom, annyiba a dolgot. Elhatároztam magam. A legközelebbi franciába tartó géppel elmegyek. Nincs vita! Már csak erőt kell gyűjtenem, ami valljuk be elég nehezen ment. Éreztem, hogy valaki megérinti vállamat, és felnéztem a személyre. A göndör fürtjeiről, bárhol megismerném, akármilyen álcába is van.
-Ezek szerint nem sikerült- állapította meg lehangolóan Harry.
-Hát nem-helyeseltem Harry mondatát. Felfigyeltem, hogy Harry nem egyedül jött, hanem jött vele Zayn és Niall is.
-Figyelj Liam- ült le mellém Zayn- Tudod, ha valakit szeretsz, akkor szabadod engeded! Ha ő is szeret, akkor visszajön!
-Akkor nem, ha megvett engem-rontottam el a gyönyörű bölcsességét Zaynek. Igaz rosszmájú lettem hirtelenségibe, de ez most teljesen várható volt.
-Liam! Dorothee ennyit nem ér meg- jegyezte meg a felettem álló Harry. A megjegyzésétől tejesen fellázadtam. Kis híja volt, hogy nem hordtam le őt, és próbáltam nyugodtnak maradni a kijelentésén.
-Ugyan már Liam! Van több ezer hal még rajta kívül a tengerben- próbálta a pozitív dologra ráébreszteni Harry, de én erre csak fellázadtam. Felment bennem a pumpa. Felpattantam és Harryre néztem, aki elég megijedt tőlem, ha még csak a tekintetén is látszott, hisz sose látott ennyire idegesnek.
-De nekem ő kell! Csak is ő!- kiáltottam teljes erőmből, nem érdekelt, hogy több ezer ember felfigyelt rám, és, hogy elkaphatnak minket még a lesi fotósok is. Nem érdekelt. Egyszerűen ki akartam adni magamból azt a dühöt, ami bennem tombolt. Harry nem szólt semmit. Niallen látszott, hogy le volt döbbenve. Zayn reakcióját nem tudtam megítélni, mivel ugyanolyan semmitmondó arcot vágott, amilyet szokott.
-Megyek, meg kérdezem, mikor megy a legközelebbi gép- mondtam most már nyugodtabb hangnembe és meg nem várva válaszukat el hajtottam magamat olyan emberhez, akitől megtudja mondani, hogy mikor megy a legközelebbi repülő Franciaországba. Nem hagyhatom ennyibe a dolgokat.

Ida

Visszatértem az eredeti helyszínre, ahol a bizonyos csók történt meg. Általában az ember azzal tudja legjobban a másikat átverni, ha oda mész, ahol elsőnek láttad. Én is így tettem. Tettem egy nagy kört a parkba. Már fél úton nem láttam Louist, de még mindig futottam, hogy könnyebb legyen őt átvernem. Lehet, hogy idióta vagyok, aki gyáván elfut, de még is, ami nem megy az nem kell erőltetni. Szégyen a futás, de hasznos. Nyugodtan néztem az erdei tájat. Bár vicces, hogy a híd egyik részén egy patak, míg a másiknál csupán egy apró kicsi vízesés található. Reméltem, hogy most el tudom űzni egy időre a gondolataimat. Mikor végre másra terelődött a figyelmem, vagy is Dorotheera, akkor halottam, hogy valaki oda sétál mellém. Odafordítottam, és nagy meglepetésemre Louis volt az. Pedig meg voltam győződve, hogy nem keres ott, ahol már egyszer voltam. Hát úgy tűnik, hogy most nem sikerült átvágnom.
-Miért futottál el?- nézett rám Louis fürkészve. Ki akarta deríteni a tekintetemből, hogy vajon mi is lehet a nyomos indokom.- Miért?
-Louis azt hiszem ezt...-próbáltam  a jó régi trükkömmel előállni, ám most Louis nem hallgatta végig, és közbe szólt.
-Most azonban újra kéne tárgyalnunk! Nem gondolod?- nézett rám szúrós szemekkel, én felsóhajtottam, ami válasz volt Louisnak- Szerintem is!
-Hallgass meg Louis...-szóltam lágy hangnembe, és kisöpörtem az arcomból egy oda tévedő tincset, azonban Louis megint közbe vágott.
-Nem! Most te hallgass meg Ida!- utasított engem Louis, hogy most ő rajta sor- Mindig téged hallgattalak! Egyszer se mondhattam meg a véleményem! Most te hallgass meg engem!
Én csak lehajtottam a fejem, és vártam, hogy Louis mit akar mondani.
-Ida tudod jól, hogy én, hogy érzek irántad, és semmit sem változott azóta- igen, Louis már az első pillanattól belém szeretett, amit észrevettem, de próbáltam korrigálni az ügyet, és úgy csinálni, mintha nem tudnám- Az pedig, ami az előbb történt azt ne úgy véljük, hogy véletlen volt, hisz nem volt az. Te se ellenkeztél, ami azt jelenti, hogy valamit te is érzel irántam!
-Oké! Nem tagadom, hogy nincsenek érzéseim, de ez a gyengeségem jele lenne- vallottam be a színtiszta igazságot. Azzal csak magamnak ártok, ha hazudok.
-Gyengeség?- húzta össze a szemeit Louis- Jaj Ida, miért nem tudod eldobni a büszkeségedet!
-Mert azzal az emberek tudnak bennem kárt tenni-tettem csípőre kezemet, mint egy erős nő. Pedig belül közel sem volt így.
-Na és? Bennem is tettek kárt, mégsem haltam meg- mondta el a saját szemszögét Louis. Én viszont már azt se tudtam mibe torkollott ez a beszélgetés.
-Csupán annyit kérdeznék, hogy most mire akarsz kilyukadni?- ütöttem föl a fejem Louisra, akitől eddig rejtegettem barna szempáromat.
-Azt, hogy belásd, hogy tetszek neked- mutatott magára Louis, és láttam a szemébe azt a halovány reményt a szemébe.
-Oké! Tetszel nekem! Örülsz?- mondtam ki, amit várt, úgy se hagy addig békén, míg ki nem mondom ezt a mondatot.
-Igen-válaszolt egy mosollyal az arcán Louis, és megölelt engem. Hát végül is a vallomásom után, minimum ennyit vártam el Louistól.
Louis eltávolodott tőlem, és fürkészni kezdte az arcomat.
-Akkor megkérdezhetem ez esetben, hogy lennél a barátnőm?- tette fel a várt kérdést Louis. Én viszont egy kicsit elgondolkodtam ebbe az ügybe. Persze örülnék, ha végre valahára felszínre törnének az érzéseim. Ám viszont ismerem a médiát is. Folyton a nyakunkon lógnának, ha kiderülne, hogy az X-Factor 3.kiesője,s a One Direction tagja összejött.
-Egy feltétellel- vetettem be az én szabályaimat- Titokba tartjuk! Nem tudhatja meg senki se! Még a One Direction se tudhat róla! Louis csak felkapott engem és megpördített egy-két körrel, majd letett engem, és kézen fogva haladtunk tovább a park köves részén. Persze, azonnal el kell engednünk egymást, ha élő egyeddel találjuk szembe magunkat. Tudtam, hogy ezt a kapcsolattal nagyon vigyázni kell. Nem csak a média miatt, hanem azért, mert végre úgy érzem, hogy viszont szeretnek.