Nehéz megérteni magunkat...
Dorothee
A buszon voltam, és épp most szálltam le róla. Futva igyekeztem a cukrászda felé, mivel késés szélén álltam. Úgy robbantam be a cukrászdába, mint egy bomba. A hely semmit sem változott, ugyanolyan szép kis szerény cukrászda volt, mint ezelőtt. Valójában ezt a hangulatát szerettem a legjobban, mivel nem az a hű de nagy cukrászda volt, mint amibe Tresha dolgozik, hanem sokkal kisebb, egy szerényebb hely. Talán ez fogott meg a cukrászdába mikor ide járkáltam, hogy itt az ember nyugodtan lazíthat, csöndes és otthonos hely. Boldogságomat nem is tudtam jobban kifejezni azzal, hogy egy mosollyal léptem beljebb ,és csuktam be az ajtót. Igaz a Zárva tábla még fent van, de mikor már megérkezik Gilbert, akkor már nyitva szokott lenni a dolgozok számára az ajtó. A főnököm biztos hallotta, hogy jöttem, mivel az ajtónál lógó csengettyűk jelzik az ember jelenlétet. Hallottam, hogy az irodájából- mondjuk-jött ki. Szembe találtam magam vele, ám most is az a komor, szigorú arckifejezése volt az arcán. Semmit sem változott mióta elmentem. Boldogságom ekkor lehervadt, és tisztába voltam vele, hogy most jön a leszidás, és az elszámolás. Hogy miért voltam tovább? Miért kellett ennyire sokáig lennem? Aztán persze elhencegi, hogy milyen rendes főnök, hogy nem rúgat ki.
Liam
Párizs utcáit jártam. Egyelőre semmi nyoma Dorotheenak. Egy napszemüvegbe járdostam, és egy sállal a nyakamba. Itt Párizsba jóval meleg idő van, mint Londonba. És mindenképp elkönyveljük, hogy kevésbé esős. De hát London mindig is ilyen volt. Egyelőre bolyongtam csak a kis utcákban, de egyelőre nem találtam semmit. Legalábbis azt, amit keresek. Az utcáknak ki van írva a neve, de Dortoheét egyszerűen nem találom. És sajnos olyan okos nem voltam, hogy hozzak magammal egy Párizsi térképet. Utólag túlságosan is elhamarkodott döntést hoztam, de innen már nincs visszaút. Még az a mázlim, hogy Harry fejbe vágott egy francia szótárral, mert különben le se tudnám szólítani az embereket. Mondjuk elég annyit tudnom, hogy "Excusez-moi ne parlent pas anglais?". Ez azt jelenti, hogy tud-e az illető angolul. Legalább is így átlapozva a szótárat, ez jött ki. Éppen egy járókelő ment el mellettem, és igyekeztem leszólítani.
-Excus...- nem tudtam tovább mondani, mert a 20-as éveibe járó nő nem figyelt föl a megszólításra, és elhaladt simán mellőlem. Pedig biztos, hogy így kell leszólítani őket, annyira nem felejtettem franciát. Ezek szerint a franciák ilyen bunkók, hogy arra se figyelnek föl, hogy segítségre szorul az ember. Most egy velem egykorú fiút láttam, aki felém szembe jött. Fekete haj, fekete póló, és egy szakadt farmer. Tipikus átlagos srác, aki biztos nem tud felismerni engem. Remélhetőleg! Ha már nőnél nem tudok próbálkozni, akkor fiúnál, ráadásul egy velem egykorúval szót tudok érteni.
-Excusez-moi ne parlent pas anglais?- szólítottam le a fiút, aki megállt előttem.
-Igen-válaszolt a fiú angolul.
-Hála Istenek- sóhajtottam föl egy nagyot, és azonnal belekezdtem a mondandómba - Megtudod mondani merre van ez a cím?- ezzel oda adtam neki a kis papír fecnit, amin Dorothee címét jegyeztem le még tegnap este.
-Igen! Persze- válaszolta a fiú könnyedén- Ezen az utcán menjél végig, majd fordulj balra, utána újra balra, és ott már is az utcába találod magad! A táblák is meggyőznek róla!
-Köszönöm! -válaszoltam hálásan, és hevesebben kezdett verni a szívem.
-Nincs mit!- válaszolt a fiú, és ment is tovább, én is megszaporáztam a lépteimet, és igyekeztem is a fiú utasítási szabályait betartani. Mikor befordultam balra, utána meg is láttam egy házon, hogy Dorothee utca címe van. Nagyszerű! Ezek szerint már csak a házszámát kell megtalálnom. Átkeltem az úton futva, és meg is érkeztem az utcába. Szép kis utca volt. Igazi párizsi utcának lehetett nevezni. Izgatottan haladtam el a házaknál és kerestem a 18.-as számot. Mikor láttam, hogy már a 17.-es számnál is túl vagyok, még jobban vert a szívem. Végre megvolt. Egy kerítés nélküli ház volt. Nagyon kicsi volt, ahogy nézem még emeletesnek sem lehet mondani, sőt biztos, hogy nem. Mindenesetre szép otthonos. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szerény házba lakik Dorothee. Hát most ugrik a majom a vízbe. És most minden átfutott az agyamon, hogy, hogy kell megakadályoznom azt, hogy orrom alá csapja az ajtót, és, hogy hasson rá valami, amivel megmagyarázhatok mindent. Nagy levegő vétellel elindultam az ajtó felé. Még vadabbul dobogott a szívem. Igaz, hogy csak 2 napja, hogy nem láttam Dorotheet, de olyan lett volna, ha 20 év telt el volna azóta. És most itt vagyok. Annak a lánynak a háznál, aki beleköltözött a szívembe. És hiába elleneztem az elején, még is beismertem végül is. Alig mertem a csengőhöz nyúlni, ami az ajtónál volt. Nagyon izgultam. Vajon, hogy fogad engem? Ez hamarosan kiderül. Megnyomtam a csengőt, és vártam a választ.
-Je viens!- szólt egy női hang, de nem olyan, mint Dorotheé. Ez a hang sokkal inkább egy idősebb hangnak tűnik, ráadásul még mélyebb is. Hamarosan egy 30-as éveibe jár nő nyitott ajtót nekem, aki kifejezetten hasonlított Dorotheera. Ebből le tudtam következtetni, hogy ő az anyja.
-Comment puis-je aider?- szólt hozzám a nő. Nem tudtam, hogy mit kérdez tőlem, ezért megpróbáltam megkérdezni tőle, hogy tud-e angolul.
-Pouvez-vous parler anglais?- ejtettem ki elégé hamiskásan, és akcentussal ezt, pedig nem először hangoztatom el, de csak most lettem rá figyelmes, hogy milyen furán mondom.
-Pas- rázta meg a fejét a hölgy, és a pas azt jelentette, hogy nem. Szóval itt megállt a tudomány. Így nem tudok nagyon kommunikálni vele. Na Liam, lássuk, hogy mennyire vágod a franciát. Azonnal lapozgatni kezdtem a francia szótárat, hogy megkérdezem azt, hogy merre van Dorothee. Tudtam, hogyha már hozzá eljutok, akkor ott már nincsenek kételyek, és végre meg tudom magam értetni valakivel.
-Dorothee Schleret vivre dans cet endroit?- kérdeztem a nőtől, bár nem tudom, hogy helyesen tudta ki venni a szavaimat, de biztosra veszem, hogy tudja kiről van szó.
-Oui- válaszolt egyszerűen a nő, nyilván tudja, hogy le kell egyszerűsíteni a mondatait, ha velem szeretne beszélni.
-Oú étes-vous?- kérdeztem egy erős francia akcentussal.
-Travailler- válaszolt a hölgy, én pedig megmertem kockáztatni, hogy ezt magamtól is tudom, tehát azt mondta, hogy dolgozik.
-Et oú travaillez-vous?- most azt kérdeztem meg tőle, hogy hol dolgozik Dorothee, hogy merre van a munkahelye.
-Confiseur- válaszolt a nő, én pedig járatni kezdtem az agyamat. Persze tudom, hogy nem azt mondta el, merre menjek, hanem, hogy....hol dolgozik. Ezek szerint becsapós kérdést tettem föl.
-Oú le gáteau?- kérdeztem úgy, hogy nem lapoztam át a szótárat, ezért nem biztos, hogy jól kérdeztem. De reméltem, hogy ért, amit kérdezek. A nő bement a házba, és résnyire hagyta az ajtót. Most mi van? Talán rosszat mondtam? Tudtam! Tudtam, hogy át kell lapoznom a szótárat. Most nyilván egy papuccsal, vagy egy sokkal kellemetlenebb dologgal fog megdobálni. Mikor kijött a nő, reflexszerűen kaptam a fejemhez, hogy védjem magam a támadástól. Ám rövid időn belül fel tűnt, hogy a nő csak áll előttem, és semmilyen tárgyat nem fog a kezében. Felhajtottam a fejem, és a nőre néztem. A nő egy papírdarabot nyomott a kezembe.
-Szerencsét sok-válaszolt a nő elégé harsány, és nyers angollal. Nyilván megpróbált egy jó kívánságot kívánni nekem. Bár elégé rosszul, de elfogadható.
-Mercy- köszöntem meg franciául. Nem mertem angolul megköszöni, mert biztosra venném, hogy nem értené meg. Ránéztem a papírdarabra, amin egy utca név szerepelt. Remek megint kezdhetem elölről, mintha semmit nem csináltam volna. De legalább meg tudtam hol lakik Dorothee, és aligha nem sokára megtudom, hogy merre dolgozik. Taxi! Ezt jutott elsőnek az eszembe. Hátha sikerül taxival elmennem oda. Csak fel kell mennem a belvárosba, ahol tömeg számra járnak a taxik. Úgy hiszem most sikerül Dorotheet megtalálnom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése