A reptéren

Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen rövid lett.:/

A reptéren

Dororthee

Anyu nem volt otthon, ezért magamnak kellet volna főznöm kaját, ha nem igyekszek, mert Liam repülője alig fél óra múlva megy és nekem 20 perc míg oda érek. Gyorsan megettem egy sima pirítóst és rohantam is a repülőtérre. Még mindig nem értettem magam, lélekben még nem tudtam megbocsátani Liamnek. De ilyenkor visszagondolok arra, hogy milyen lenne, ha én lennék a helyébe. Mindenkinek jár egy esély. Egy esély. Sajnos apu ezt az esélyt, amit folyton ráhalmoztam tonna számra -hisz egy szülőnek több esély jár, hisz ő nevelt minket, etetett stb, de apu sose élt vele. Mindig el baltázta és én fokozatosan kezdtem elveszíteni a reményt, hogy apu valaha megváltozhat. Ezzel szembe Liam....Liam megbánta a dolgokat. Bár még mindig nem bízok benne, úgy érzem, hogy egy új embert fogok megismerni. Nem veszem figyelembe a múlt tört részeit. Sok minden történt ebbe a 3 napba. Kezdve Liam felbukkanásával, egyenesen az Eiffel toronyig. Még nem tettek ilyet értem...vagy is, hogy egyenesen eljöttek Londonból Párizsba, csak azért, hogy bocsánatot  kérhessen. Figyelemre méltó és kétség kívül, hogy az ember nem tenne ilyet, ha nem gondolná komolyan az egészet. Ezzel szembe Liam igen is komolyan gondolta mind ezt. És örülök. Örülök, mert sokan nem gondolkodtak volna így. Apa sose tudott így gondolkodni. Néha azt kívánnám bárcsak olyan férfi lett volna apám, mint Liam. Mert, hogy Liam jobban eltudná játszani az apa szerepét az biztos. Már megérkeztem a reptérre. Most már csak meg kellet keresnem Liamet. Ami nem könnyű, hisz hétköznapi emberek között, neki is be kell olvadnia a környezetbe. Próbáltam mindenfelé keresni. Átkutattam az egész repteret, de semmi. Tanácstalanul dőltem neki a hátam mögötti oszlopnak. Lehet, hogy már felszállt és elment. Minden bizonnyal. És mikor ezt mondtam magamnak, akkor valaki megpöckölte a vállamat ujjával. Felkaptam a fejem és egyből oda kaptam a fejem az idegen elé. Sötét napszemüvege és kalapja elrejtette tekintetét és haját, de, hogy még jobban kitűnjön furcsa álcájával a tömegből egy szürke sálat is húzott az arcáig. Majd a sálat le is húzta az arcáról és már rögtön felismertem az illetőt.

-Hát eljöttél- állapította meg boldog mosollyal az arcán. Nyilván nagy kő esett le a szívéről, amiért látta, hogy eljöttem. -Pont végszóra!- állapított meg a karórájára pillantva.

És ekkor a bemondó közölte, hogy 1 perc rendelkezik a londoni gép utasainak arra, hogy felszálljanak a gépre. Hogy Liam is tudja, közölték angolul is a helyzetet.

-Nos...-szóltam zavartan. Ilyenkor nem tudtam mit mondani...mit is kéne ilyenkor tenni? Még sosem búcsúztam el így...mármint baráttól. Illetve igen Idától, de Liam fiú. És a fiúkkal sosem értettem meg magam.

-Igen- vakarta meg a homlokát- Ha kéne társaság, hívj fel és itt vagyok a legközelebbi géppel!- nevette el a végét, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. De még mindig nem tudtam, hogy mit is csináljak. De nem kellet, mert Liam lágyan megölelt engem. De, hogy ne essék félreértés belőle, hátba veregetett, mint egy régi ismerőst. Inkább örültem is neki, hisz ezek vagyunk. Barátok. Liam elengedett és visszarakta a sálat a nyakára és lehúzta szemüvegét, hogy lássam még utoljára barna szemeit.

-Látjuk még egymást Dorothee Schleret!- mondta sunyi mosollyal és el is takarta rögtön, hogy véletlenül se ismerhessék meg őt.

-Azt meghiszem- ezzel Liam hátat fordítva elindult gyors léptekkel a gépe felé. Én pedig csak figyeltem, ahogy elhalad és beolvad a környezetbe. Végül is jól zárultak a dolgok. Kivéve, hogy kevesebb bevétel jön mostantól a házhoz. Ezt még emésztenem kell. De lényegébe fura módon minden úgy alakult, ahogy kell.

Liam

Már a repülöm ültem, elégedetten. Sikerült az, amiért eljötte ide. Dorothee megbocsátott. Bár még bizonyítanom kell előtte, hogy igen is méltó vagyok arra, hogy igazi barát vagyok a számára. Megbántam ugyan, hogy kirúgattam, de még is örülök, hogy Dorotheenak végül itt sem kell sérüléseket szenvednie. Okos és ügyes kezű lány, neki sokkal különb helye van ennél a cukrászdánál. És végül is tanulságos 3 nap volt ez. Egyrészt megtanultam, hogy ne avatkozzak mások életébe, hiába is fáj, mert azzal csak azt érem el, hogy még jobban meg utáljanak. Másrészről,2 év francia kihagyás után, újra megtanultam franciául, ami mostantól fontos lesz számomra. Ugyan is úgy tervezem, hogy gyakrabban fogok eljárni Párizsba. Bár nem bánnám, hogy úgy lenne, mint régen, hogy csak elkocsikázok a hotelhez és ott beszélek Dorotheeval, de ez most nem így van. Nyugodtan dőltem hátra a székembe, hisz tudtam, hogy nem érhet mára semmilyen balszerencse.

A titok kitisztult

A titok kitisztult

Dororthee

Liam tekintetét fürkésztem, amiből nem tudtam semmit kiolvasni. Túlságosan is sokat mondó volt a szeme. Pedig én csak egyszerűen rákérdeztem, hogy igaz, amit írt. De ő csak hallgat. És nem mond semmit. Ennyire kétesélyes a válasz? Vagy csak nem tudja, hogyan fejezze ki magát. A déli harangszó zökkentet ki engem a gondolkodásomból. A templom harangját ideáig is ellehetett hallani, jelezve, hogy dél van. Liam közbe lassú léptekkel megy el mellettem.
-Ideje készülnöm- ezzel a mondattal már távozott is volna, ha csak én nem állítom le a vállánál keresztül.
-Hé, válasz nélkül nem mehetsz -makacskodtam. Rákérdeztem valamire, neki pedig kötelessége lenne válaszolnia. Hisz, senki se tudná jobban, mint Liam, hogy miért írta.
-Gondolj azt, amit akarsz! Nem akarok belekeverni az érzéseidet- ezzel a válasszal elsétált, ám még visszafordult felém- Amúgy örülök, hogy megbocsátottál. Remélem, hogy a reptéren még láttalak téged! Szia!
Ezzel el is indult, én pedig értetlenül vissza fordultam a korláthoz és tovább nézegettem a várost. Valaki érti mi volt? Mert én egy cseppet sem. Liam miért nem volt hajlandó elárulni. Nem akar belekavarni az érzéseimbe? Mondjuk jogos, ha most megtudnám, hogy igaz vagy sem, akkor tényleg össze lennék zavarodva. Mondjuk, jobban éreztem volna magam, ha azt mondja igen. Nem is tudom, hogy miért, csak a szívem ezt súgta....annak ellenére, hogy fejbe még mindig dühös vagyok rá. Viszont rosszul esett volna valamennyire, ha nemet mond, de ugyanakkor meg is értettem volna. Valamikor jobb, ha az ember nem tud mindent.....talán így a legjobb. Ha most elmondaná Liam a választ, akkor nem tudnám kezelni, bármit is mondjon. Egyelőre még megfontolom, hogy kimegyek-e a reptérre. De mondjuk nem szép dolog lenne. Hisz ő amint megtudta rohant is, hogy elköszönjön. Nem lenne szép, ha nem mennék el.

Harry

Nem igaz! Nem igaz! Több mint fél órája kotorászok a szekrényembe de hiába. Épp a kedvenc öltönyömet keresem, amibe a randira megyek Treshával. De eddig semmit sem találtam. Csak túrtam a ruha kupac közt, de sehol sincs. Most megkérdezitek miért nem veszek föl más ruhát? Egyszerű a válasz. Mert különleges nap ez a mai. Treshát rávettem, hogy egy igazán romantikus helyre menjünk. Méghozzá az egyik flancos étterembe Londonba. Ez a legjobb étterem. És persze a legdrágább, de ha így tudom levenni a lábáról...de ha nem találom meg azt az öltönyt, akkor nem is fogom levenni a lábáról. És nincs sok időm. Bár 11 óra van, már délbe el kell kezdeni az étterembe végrehajtani egy felújítást. Ugyan is kikérem magamnak, hogy több ember előtt, akiknél talán még egy két kamera is elő fordul elrontsák a randit. Ezért egy külön helyet foglaltam le. Ahol csak mi vagyunk. Viszont nekem kell elrendezni ott a dolgokat és most is mit csinálok? Az esti ruhámat keresem. Halottam, hogy nyitódik az ajtóm, ami most nem nagyon izgatott, mert a fiúk bármikor rám törnek.
-Csak nem jótékonyságra dobtad ki a szekrényedből a ruháidat?- kérdezte egy ismerős hang kuncogva. Már tudtam is ki az.
-Louis a helyett, hogy gúnyolódnál segíthetnél nekem-tanácsoltam egy kissé undokan. Nem voltam vicces kedvembe.
-Oké! Mi a gondja a betegünknek?- ült le az ágyamra egy pimasz vigyorral.
-Nincs –meg - az- öltönyöm- szótagoltam el a szavakat, hátha ki veszi belőle mire gondolok. Mert most arra gondolok, hogy valamelyikük könnyedén elsuhinthatta tőlem.
-Arra ronda szürkére gondolsz?
-Nem is ronda, csak egyedi- mondjuk mond valamit Louis, de ezzel még nem távozik a kedvenceim közül.
-A te egyedi öltönyöd a tisztítóba van- válaszolt nyugodtan, és lazán Louis, mire én rá förmedtem, és oda rohantam az ágyhoz.
-Mi van?- kérdeztem idegesen. Persze tudom, hogy mit mondott Louis, de milyen jogon vitték el?
-Igen, úgy bűzlött mi után Zayn véletlenségből ráöntötte tejet, hogy elvittem a tisztítóba- fogta be az orrát és játszotta el Louis, mintha büdös lenne. Zayn! Azonnal rohantam Zayn ajtajához és ütögetni kezdtem az ajtót. De semmi válasz.
-Hiába dörömbölöd! Zayn már elment- mondta a hátam mögött Louis, egy kis életkedvvel. Viszont ez még jobban bosszantott, hogy Louis még élvezi is a dolgot.
-Hova?- kérdeztem egy gyors fordulattal az élen: Louis egy kicsit hallgatott. Ez egy kicsit furcsa is. Általában Louis akkor szokott gondolkodni, amikor valami komoly baj van. Valami történt Zaynnel?
-Dusztom sincs- emelte föl hirtelen a fejét mókásan Louis, én pedig gerjedve támadtam rá, ám Adam leállított minket.
-Mit csináltok? Ez a ház nem egy csatatér-lépkedett föl a lépcsőn Adam. Nem túl jó kedvébe volt, ahogy az arcát néztem.
-Ő kezdte-mutatott rám Louis.
-Jaj de felnőttes- mondtam gúnnyal az élen.
-Nincs még hír Liamről?- fonta össze a karját Adam. Ohh! Csak nem szimatot fogott. De először nyugodjunk meg, nem biztos, hogy azért kérdezi.
-Nem, sajnos nem- rázta meg a fejét Louis, mintha mit se tudna róla. Való igaz, hogy nem is tudjuk, hogy mi van vele, csak annyit, hogy Párizs utcáit járja a családi otthona helyett.
-Hát én pedig tudok -ezzel Adam a háta mögül elővett egy újságot, amin Liam volt a címlapon, méghozzá az Eiffel toronynál. Ajaj! És hiába a távolság, Párizsba is megtalálják a fejesek. És most mit tegyünk? Hisz, falazunk Liamnek, de most, hogy kiderült....most mondjuk el az igazat, hogy aztán mi is bajba kerüljünk. Vagy pedig, legyünk olyan rossz barátok, hogy hátba szúrjuk Liamet.

Az Eiffel Torony

Az Eiffel Torony

Még mindig nem voltam hajlandó Liamet elengedni. Még mindig nem tudom mi kényszeríttet erre, csak azt tudom, hogy szeretném ha itt maradna, legalább addig, míg össze szedem a gondolataimat, és elmondjam, hogy én, hogy érzek. Nem tudom most mit gondol e pillanatba Liam, de biztos, hogy érti, hogy miért szaladtam neki, még ha én nem is. Egy kicsit eltávolodtam tőle, majd a szemébe néztem. A szemébe a remény fényét láttam meg. A reményt, hogy ezzel valamire utalni akarok, hogy megbocsátok neki. Elfordítottam a betonra a tekintettem, és onnan szűrtem ki a megfelelő a szavakat. Liam csak egy helyben állt és figyelt engem. Ilyen közelbe úgy se tudhatott az elmúlt egy hétben. Mikor összeszedtem a szavakat, bátorodva néztem fel Liamre.
-Liam megtanultam azt, hogy az embernek adhatunk még egy lehetőséget, de én hiába adnék, már nincs meg a bizalmam- kezdtem el a monológomat, amit szépen áthegyezetten gondoltam át.
-Ezt megértem-válaszolt Liam rekedtesen.
-Nem is tudom, hogy akkor még is, hogy tudok megbocsátani neked, ha nincs meg a bizalmam....mert mégis nem érzem a gyűlölettett, inkább a megbocsátást magamba-öntöttem ki a lelkemet, valójában tényleg ezek voltak bennem, ezért mondtam erre, hogy vegyes érzések- Nem tudok haragudni rád, ugyan akkor nem tudok bízni se benned.
-Nem kell, hogy bízz bennem, egyelőre nekem elég egy megbocsátás- mondta Liam halkan. Egy kicsit elgondolkodtam, majd bólintottam.
-Megbocsátok - mondtam ki azt a szót, amire Liam epekedve várt- És öntsünk tiszta vizet a pohárba, adok egy esélyt arra, hogy vissza szerezd a bizalmamat.....tehát......barátok-nyújtottam elé a kezem, ő pedig habozás nélkül oda nyújtotta elém a kezét, és egy rövid kézrázással megpecsételtük az újrakezdést.
-Barátok - mondta utólag, mikor elengedte a kezemet. Ezután csönd lett, de nem az a csönd, ami kínos, mint szokott lenni köztünk. Sokkal inkább az a meghitt, barátságos. Nem is tudom, hogy végül is miért akartam, hogy újra kezdjük ezt az egészet. De a lelkiismeretem valószínűleg nem nyugodott volna, ha nem teszem meg. Meg ami reggel történt...Meg hát én elnézős vagyok, ez a szerencséje Liamnek. Elnézem, hogy kirúgott a munkámból. Liam közbe az Eiffel tornyon akadt meg a szeme. Egy halvány mosoly is megjelent az arcán.
-Van még időm, hogy körül nézek ott fent-mutatott az Eiffel toronyra. Mondjuk én is régen jártam ott. És valóban szeretnék felmenni oda. Csak erről jut eszembe....
-Egy petákom sincs- ráztam meg a fejemet, mi közbe a zsebembe kutázkodtam, de biztosra veszem, hogy nem raktam be pénzt. Nem is gondoltam, hogy ma valamire költenék is.
-Semmi gond! Nálam még van r elegendő, kifizettem a te részedet- vette elő a zsebéből a pénztárcáját, ami bőrből készült, kizárólag férfi tárca lehetett, ami a kezébe volt.
-Nem Liam, nem szeretek tartozni-tiltakoztam az egyik kezemmel, viszont Liam mintha meg se hallotta volna.
-Én viszont ragaszkodok hozzá, különben is már azzal kifizettél, hogy megbocsátottál, és hajlandó vagy újra kezdeni velem- magyarázta Liam az okokat. Bár most így átgondolva, lehet, hogy ennyivel még jön is.....ha már kirúgatott a munkahelyemről, akkor ez a legkevesebb.
Elindultunk az Eiffel toronyhoz, és a jegypénztárnál megálltunk. Viszont mielőtt átadta volna Liam a pénzt, eszembe jutott valami.
-Liam euróval fizetnek- suttogtam a fülébe Liamnek, aki pedig visszasúgott nekem:
-Tudom de szerintem nem ritkaság, ha a kezükbe akad egy-két font, különben is ide van kiírva a táblára, hogy mennyi fontot kell fizetni-mutatott a mellette lévő táblára, amin franciául, és angolul is fel volt írva a belép, és, hogy mennyit kell fizetni euróba, fontba. Liam nyugodtan átadta a férfinak a pénzt és beléptünk az Eiffel Toronyba. Utoljára 1 éve jártam az Eiffel toronyba, ami fura, hisz párizsi lány létemre, mások egy évben akár 5-ör is felmerészkednek. Én viszont nem is vagyok az a csavargós típus, nem szeretek nagyon sehova menni. Úgy vagyok vele, ha nincsen egy barátom se, akivel lóghatnék itt akkor minek. Legfeljebb megnézem, hogy milyen a város, na meg, a anyu elküld boltba, akkor teszem ki lábam, de amúgy otthon ülős típus vagyok. Gondoltátok volna? Én, aki Londonba 3 hónapot töltött, és meg sem állt egy pillanatra se. Pedig igen....de Londonba mindig történt valami. Azt nem mondom, hogy itt Párizsba hétköznapi dolgok történtek, de mégis nyugisabb, mint London. Gondolataimból Liam ébresztett föl.
-Gyere-szólt utánam Liam, aki már a liftnél ácsorgott, oda futottam, és beszálltunk az üveg ablakos liftbe. Én nem voltam hozzászokva ehhez a liftezéshez. Mindig a lépcsőn jártam mivel addig is csodálhattam a várost, hogy kicsinyül le, viszont így nem mértékkel, hanem fokozatosan kezdett kisebbedni a város. Bár most Liamnek nincs sok ideje a lépcsőzésre, ezért most nem bánnom, ha lifttel megyünk. Jobban rá érek jó magam, mint Liam. Már otthon biztos várják. Mikor megékeztünk kinyílt a lift ajtaja, és Liammel, és néhány emberrel együtt kiszálltunk. Liam megállt mi közbe a többi ember ment amerre látott. Liamre néztem.
-Tudod én még nem jártam az Eiffel toronyba ezért...-próbálta elmagyarázni, hogy segítsek, igen. Most én vagyok az idegenvezető.
-Megfelelő embert találtál- ezzel a mondattal elmentem egy irányba, Liam pedig követett. Tudom, hogy a várost szeretné megpillantani. Itt a tetején több választási lehetőség is van. Viszont én felfedeztem néhány éve egy nagyon jó részt, ahol pedig rajtam kívül nem járt senki. Legalábbis mikor oda mentem nem volt senki ott. Onnan tökéletesen lehetet látni a Louvre múzeumot, ami konkrétan üvegháznak nézz ki. Lehet, hogy már hallottátok róla. Én még sose jártam benne, annak ellenére, hogy többször is láttam a kívülről. De egy vagyont kell fizetni a belépőért. És nem hiszem, hogy anyu is el lenne ragadtatva, ha a félretett pénzemet erre költeném. Végre megérkeztünk, illetve megérkeztem. Liam biztos egy kicsit megkavarodott a labirintus szerű Eiffel tornyon. Meg is értem. Nem sokkal később ő is megjött. Én már a korlátra támaszkodva csodáltam a Louvret, miközben hajamba belecsapott a szellő. Liam oda ment hozzám, és ő is megtámasztotta magát. Egy ideig csendbe néztük a várost. Az idő mindenestre nem épp a legszebb volt. Borus, és szürke volt. Bármikor kitörhet az eső. Nem csodálom, hisz ősz van. Ilyenkor a leggyakoribb a záporok, zivatarok.
-Dorothee szeretnék bocsánatot kérni-szólalt meg hirtelen Liam. Nem tudtam egyből reagálni. Mivel nem tudtam, hogy pontosan mire értette.
-Azért, mert kidobtak a munkahelyedről?- tette fel kérdésbe, bár eleinte nem értettem, hogy miért, de aztán megértettem.
-Már hívtak telefonon, hogy hivatalosan is ki vagyok rúgva, de lehet, hogy igazad volt a munkahelyemmel kapcsolatba- szóltam sejtelmesen- Tényleg nem valami forgalmas hely, és a főnök se kedves. Az nem fér a fejembe, hogy tudtad meg alig 1 perc alatt megállapítani, hogy nem egy paradicsom.
-Elég volt rá nézni-szólt egyszerűen Liam, én pedig továbbra is némán néztem. Erre egy kicsit elnevettem magam.
-Mond csak, te tényleg nekem írtad azt a dalt.....amit a rádióban adtál le?- kérdeztem egyik kicsit félénken, és fokozatosan feléje fordítottam a fejem.
-Tudod az a dal, akkor jutott az eszembe, mikor elmentél-mesélte Liam, kissé elérzékenyülten.
-Bevallom, hogy az elejét hallgattam meg csak elsőre, túlságosan is haragos voltam rád -vallottam be az igazságot, bár ma reggel meghallgattam végig a dalt, mert ismételtek a rádióban.
-Ohh- válaszolt Liam egy kicsit keserűen.
-De utána végig hallgattam, és hát...nem tudom mit mondjak-mondtam egy kicsit zavartan. Tisztán emlékszem még arra a sorra. Ami továbbra se hagy nyugodni.
It was not the guts to admit that I like.
There was no guts,
It was not the guts to admit that I like.
Ez...ez a 3 sor nem tudott nyugton hagyni. Mivel ez annyit jelentett angolul, hogy nem volt bátorsága bevallani, hogy kedvel engem. És hát egy kicsit megzavarodtam, hogy vajon, hogy érti.
-És mond Liam, igaz volt az a sor is....mikor azt énekelted el...hogy kedveltél-néztem Liamre, aki teljes szögből hozzám fordult, ahogy én is. Megölt a kíváncsiság, főleg úgy, hogy ez vajon barátiasan értette....vagy....