Emlékek

Emlékek

Dororthee

A londoni reptéren voltam. El sem hiszem, hogy újra itt járhatok. Annyira izgatott voltam. És még csak azt se tudtam, hogy hol kezdjem el. A Hotelba nem akarok menni, ahhoz most túlságosan is aktív vagyok, hogy egyszerűen leüljek és kipihenjem a fáradalmakat, főleg úgy, hogy maradt még elegendő energiám. És felakarom fedezni, hogy mi is történt Londonban míg távol voltam. Egyelőre meglepetést akarok...mindenki számára. Vajon melyik hely az ahol már jártam, de biztos, hogy nem járnának most arra fele....hát persze a régi park. Oda általában nem jár senki a fiúkon és Idán kívül... remélem, hogy most...hé, de hát biztos a fiúk büntibe vannak, amennyire ismerem őket, ezért most nem csavarognak ott. Mindenesetre megnézem, hogy mi történt ott míg nem jártam ott.

Liam

Adam már egy jó ideje kiment a szobámból és azt tanácsolta, hogy szelőztessem ki az agyam. Ami furcsa, mert ő általában ilyenkor bent szokott tartani minket....ennyire feltűnő lenne, hogy valami gondom lenne? Mindenestre megfogadom Adam tanácsát. Ekkor kinéztem az ablakomon, ami kétszer nagyobb volt nálam és megcsodáltam a várost. Mindenhol házakat, nagy épületeket és parkokat láttam. És mikor a horizontig néztem, akkor jöttem rá, hogyan ilyen nagy London és, hogy bárhova is megyek, felismernek....kivéve egy helyen, az az egy hely van amerre senkise jár. Az a park, ami annak idején csak még szorosabbá tette köztem és Dorothee közt a kapcsolatot. Talán az emlékek felvidítanának engem. Hirtelen valami megszólalt bennem, hogy igyekeznem kéne oda. Valami azt súgta, hogy minél előbb oda kell érnem. A park autóval 1 órára van innen, tehát akkor tényleg igyekeznem kell. Azonnal rohantam a fogashoz és felvettem az őszi kabátom, majd rohantam is ki a szobámból. Útközbe neki ütköztem Zaynek, akit udvariatlanul ott hagytam.

-Kösz a segítséget haver-szólt utánam durcásan.

-Bocs Zayn, fontos dolgom van, de nagyon-ezzel a nappaliba lévő polcról lekaptam a kulcsot és ki a bejárati ajtóhoz s örülten rohantam, majd a garázshoz. A garázsnak beírtam gyorsan a pink kódját, amivel fel tud nyílni és azonnal mentem is a kocsihoz és beszálltam. A kocsi kulcsot bedugtam a helyére és azonnal beindítottam. Azonnal a megnyílt a kerítés is automatikusan, ami azt jelentette, hogy indulhatok is. kitolattam a kocsival és mikor már az útra kigördültek a kocsi kerekei akkor teljes padlógázt nyomtam. Tudom ,hogy a rendőrök nem fogják szótlanul nézni amiért városba 80-al száguldok, de most tényleg sürgős az eset. Valami ott motoszkál a fejembe, hogy minél előbb ott kell lennem.

Dorothee

Megérkeztem a parkba. Szerencsére a repülőtértől nem messze van ezért hamar ide értem. Nem változott semmit, hisz az emberek nem járnak erre, ezért is jó hely. Nyugis és persze nagyon nagy területe van. Hirtelen megálltam a pataknál. Sok emléket fűzz magával. Jól emlékszem arra a napra mikor Ida bele esett a vízbe és Louis amilyen hős szerelmes volt utána ugrott, pedig Ida tudott úszni csak éppen bele akadt a hínárba.

-Ez mintha Ida kiáltása lett volna-fordultam a patak felé és szembesültem is vele, hogy Ida van a vízbe.

-Mi volt ez a kiáltás?- nézett ránk lihegve Zayn majd megpillantottuk, hogy Ida ficánkol a patakba.

-Jaj, ne! -ütött a fejéhez Harry-1 percre se hagyjuk magára és erre fel mit csinál? Hülyeséget!

és ekkor ugrott be a hős szerelmesünk a vízbe de előtte hősiesen felkiáltott.

-Ne aggódj Ida! Megmentelek! -szólalt meg hősiesen Louis felemelve mutató ujját egyből beugrott a vízbe.

És sikerült is kihúzni Idát, már persze ekkor kellet a ténnyel szembesülni.

-Köszönöm de tudok úszni-nézett rá meredten Ida majd velünk is ezt tette. Louisnak e közbe jobb szeme rángatózott.

-Hallottátok! Tud úszni-nézett felénk még mindig szem rángatásával.

Ezen még máig jókat nevettek. Igen Louis tesz arról mikor komoly dolog van akkor is megnevetesse az embert. Utána bezzeg Ida fel is ajánlotta a segítséget, mivel Louis eljátszotta, hogy megrándul a lába. Máig nem tudom, hogy sikerült -e összejönniük, mert Idával egyszer se tudtam beszélni, mindig ki volt nyomva a telefonja. Tovább járkáltam és megakadt szemem egy bokron. Oda sétáltam, de rá kellet jönnöm, hogy nem itt történt az esemény, hanem mögötte. Átrángtam magam a bokrokon és akkor tűnt fel, hogy én már jártam itt. A bokor is ismerős volt, nem szokványos. Majd valami feltűnt a fűbe. Egy dátum volt belevésve. 2011.augsztus.15. Mi volt akkor? Várjunk! Nem sokkal ezután voltunk itt először a fiúkkal, és még utána....hisz ez az a hely volt amit Liam választott ki a gitár leckékre. Visszaemlékeztem aznapra. Liam gitározni tanított. Könyörgött nekem, hogy énekeljek neki el egy dalt a gitár segítségével. Emlékszem, hogy ellenkeztem vele de aztán beadtam a derekamat. Majd utána jött elő az a bizonyos pillanat.... akkor történt meg, hogy amikor összeérkezett a tekintettünk Liammel, akkor valami más volt....különös érzések voltak úrrá rajtam. És most is a pillanattól vezényelve libabőrös lettem, ahogy erre gondoltam. Akkor éreztem először, hogy valakinek tényleg számítok. Liamnek a szeméből azt tudtam leolvasni, hogy számára fontos vagyok. És éreztette velem elég sokszor. A bevésett dátum a földbe volt és még jó megmaradt a helye. Megsimogattam a dátumot. Hiányoztak azok a pillanatok. Bárcsak át tudnám élni újra a pillanatokat, amiknél elfeledkeztem mindenről és csak is a barátokra összpontosítottam. Szeretném újra átélni ezt, hogy olyan dolgok vegyenek engem körül, amik boldoggá tesznek engem.

-Látom te se felejtetted el ezt a helyet-szólalt meg a hátam mögül valaki. Nagyon megijedtem mivel a hangja nagyon de nagyon ismerős volt. Kissé túlságosan is ismerős. És tudta is, hogy mire gondolok, hogy mi is lehet ez a dátum. Hátra fordultam és akkor láttam, hogy ő áll itt mellettem. Teljes életnagyságban. Köpni-nyelni nem tudtam. Liam szemtől-szembe itt állt.

A nosztalgia íze

A nosztalgia íze

Dororthee

Rövid üldögélés után kipattantam az ágyból és kimentem a szobámból annyit megkeresni. Anyut nem láttam a konyhában, ezért megnéztem a fürdőszobában, ahol épp a fehér zoknikat válogatta. Általában rám bízza, de szerintem most nem akart felverni ezzel, hogy párosítsam össze a zoknikat. Igen fura, de mindig is jó érzékem volt a különbségek megfigyeléséhez. Közelebb mentem anyuhoz, aki egyből felkapta a tekintetét rám.

-Segítsek?- kérdeztem angyali hangon.

-Boldoggá tennél-állt föl a helyéről és leült a kád szélére. Én letérdeltem és már is hozzá kezdtem a párosításhoz, általában nem telik bele 5 percbe sem, hogy megtaláljam mindegyik zokni párját. Anyu pedig figyelt engem. Különös. Pedig nem igazán szokott engem figyelni zokni párosításnál, hanem teszi a dolgát, most viszont teljesen máshogy viselkedett. Úgy gondoltam, hogy nem foglalkozok vele, csak csendben csinálom tovább a dolgomat. Anyu viszont továbbra is figyelt engem, még ha nem is láttam, de éreztem, hogy itt van. Anyu egy kis tétovázás után megszólalt.

-Kincsem, mit mondtak a telefonba?- kérdezet anyu olyan lágyan amennyire csak tudott. Ekkor a zokni kiesett a kezemből és visszapergettem az időt. Anyu is ott volt mikor a hívás jött. Tehát aki biztos tudja, hogy álmodtam-e vagy sem vagy, hogy mi történt hát az ő. De ha nem álmodtam, akkor valóság volt. Gyorsan észbe kaptam és a zoknihoz nyúltam, amit az előbb leejtettem.

-Mi történt utána? Nem emlékszem semmire....olyan álomszerű volt az egész-öntöttem ki magam anyunak, hisz ki másnak tudtam volna-az egész olyan volt, mint egy álom, kezdve a telefonhívással.

-Kicsim nem tudom mit hadobálsz itt össze-szólt zavartan anya, majd a kérdésemre választ adott -Amúgy elájultál és elráncigáltalak az ágyba. A telefonhívás tényleg megtörtént, már csak azt nem tudom, hogy mi volt az a hívás, ami olyan hihetetlen volt, hogy elájultál drágám.

Ekkor megállt a vér az ereimben....tehát igaz. Minden, amit a telefonba mondtak....igaz volt. Visszamehettek Londonba? Visszamehettek arra a helyre, ahol biztonságba éreztem magam. Ekkor egy könnycsepp kicsordult az egyik szemem alól és óvatosan legurult arcom vonásairól egyenesen a pólómra. Mindkét kezemet arcomba temettem, éreztem, hogy egyre több könny gördül le az arcomról, ami a kezemen állapodik meg. De ezek nem a szomorúság könnyei. Ezek az örömkönnyek, amik azt bizonyítják, hogy igen is hiányzik Nagy-Britannia és szeretnék vissza menni oda. Bárhogy is fáj anyut itt hagynom. Párizsba sose adatott meg olyan élmény, vidámság, mint Londonba. Éreztem, hogy valaki a vállamat rázogatja, és egyre jobban szólítgatja a nevemet. Anyu volt az, felé fordítottam a fejem és szembe találtam magam anyu kétségbe esett arcával.

-Kicsim mi a baj?- kérdezte aggódva anyu. Nem tudta, hogy valójában örömömbe sírok.

-Visszamehetek, anyu visszamehetek-öleltem át anyut és folyamatosan ezt a szót hajtogattam neki, ő pedig biztos nem értette, de most számomra az volt a lényeg, hogy tényleg igaz, hogy visszamehetek Londonba. Idához, Liamhez, Harryhez, Zaynhez, Louishoz, Niallhez és még sorolnám kik vannak ott fontos személyek Londonba. Anyu szembe nézett velem és próbált valamit kiolvasni az arcomból, de csak a virító mosolynak köszönhetően jött rá, hogy valójában nem rossz dolgot történt velem.

-Anya! Gyorsan el kell kezdenünk csomagolni!- fogtam meg anyu kezét, aki értelmetlenül nézett rám, majd megmondtam a bizonyos okot egy kis idő után- Visszamehetek az X-Factorba! Visszahívtak!

-Ohh kincsem!- ölelt át anyu, de éreztem az ölelésén, hogy ugyanakkor nehéz neki, hisz megint egyedül hagyom. Anyunak mindig is én voltam az egyetlen dolog a számára. De azt is megkell értenie, hogy nekem is szárnyra kell kellenem egyszer és elhagynom a fészket meghatározhatatlan időre, tudtam, hogy anyu a következő órákba miután felszáll a repülőgép visszanézi a régi fotókat, amin még kicsi lánya voltam. Igen még mindig anyuci pici lánya vagyok a szemébe, de mikor elmegyek, mindig megfordul a fejében, hogy bizony ő már nem az aki 5 évesen a születésnapi tortába belement, mert kíváncsi volt mi is van a torta közepébe. Ekkor elmosolyodtam és tovább öleltem anyut, aki bár nem mutatta nagyon is szomorú volt, hogy néhány óra múlva ismét egyedül lesz. De ha sikerül énekesnővé válnom, akkor elviszem magammal Nagy-Britanniába és elfelejthetjük örökre ami Franciaországba történt velünk.

Liam

Csak feküdtem az ágyamba és lestem a falat. Dororthee járt a fejembe. Minden rendbe vele? Egyáltalán gondol-e néha rám? Ezek a kérdések jártak hosszú ideje a fejembe, de nem kaptam rá választ és úgy gondolom, hogy még egy darabig nem kapok választ rá. De nekem már az elég lenne, ha újra látnám őt, ha még csak egy rövid időre de látnám. Valahogy kényszer volt az, hogy látnom kell őt, mert különben az a valami, ami ideáig is fáj legbelül szét marcangolna. Halotta, hogy valaki kopog. Most e pillanatban bárkit fogadok. Most nem úgy vagyok bezárkózva a szobámba, hogy nem akarok senkivel se tárgyalni. Sőt konkrétan még szobafogság sincsen, Adam csak a fizetést vonta meg előlünk.

-Jöhetsz-válaszoltam a kopogásra, majd kinyílt az ajtó, de nem olyan személy állt az ajtóban, akit vártam. Hirtelen fel ültem az ágyból és alaposan szemügyre vettem a személy. Adam volt az. De miért? Sose szokott bejönni a szobánkba, csak, ha valami rosszat csináltunk. De az elmúlt 24 órába nem csináltam semmit. Legalább is azt hiszem.

-Mit keresel itt?- kérdeztem visszafogotabban, elvégre a menedzserünkkel beszélek.

-Nyugi! Most kivételesen nem a magatartásotok véget jöttem-zárta be maga után Adam az ajtót és oda sétált az ablakhoz.

Egy kicsit furcsa volt ezt Adam szájából hallani, mert valahányszor bejött a szobámba le akarta harapni a fejem. Most viszont meglepetten nyugodt volt és látszott az arcán, hogy esze ágába se akarna most velem kiabálni.

-Csak azt szeretném tudni, hogy miért menttél Párizsban titokba...-adta meg a témát Adam -Egyáltalán miért nem mondtad el az igazságot?

Egy kicsit haboztam. Ha megint csak hazudok neki, rá teszek egy lapátra, hogy még szigorúbban büntessen.

-Féltem-válaszoltam Adam kérdésére- féltem, ha megtudod, hogy igazából miért kell 3 napra elutaznom, akkor dühös leszel rám és...

-De annál még visszataszítóbb, ha hazudsz ennek érdekében-vágott közbe Adam a mondatomba és lemondta az ő véleményét. Remek Payne ezt is, mint mindig nagyon jól megcsináltad, hogy elveszítsük a menedzserünket.

-Én...-szólni akartam újra de Adam újra közbe vágott.

-Hagyjuk a sablon szöveget. Én is voltam szerelmes. Annak idején én is a világvégére mentem volna-mondta el a véleményét az estről...hé ...

-Te honnan tudod?- szálltam ki az ágyamból és oda mentem Adamhez.

-Harry többet mondott a kelleténél- válaszolta Adam lazán.

Dorothee

A Párizsi reptéren voltunk. Minden készen volt az indulásra. A Londoni gép 5 perc múlva elindul. Anyu út közbe nagyon szorongatat a kezem, ahogy most is. Nagyon félt engem. Tudom, hogy milyen nehéz lesz ismét egyedül lennie és, hogy nélkülem unalom lesz az élete. A bemondó közölte, hogy akik a londoni gépre szállnak, azok most induljanak el a géphez. Anyura néztem, aki könnyeivel küszködött.

-Kicsim ugye tudod, hogy nagyon fogsz hiányozni, de kívánom, hogy minden álmod teljesüljön, ami itt nem sikerült-ezzel a búcsúbeszéddel megölelt és belőlem is kiadták az érzelmeket. A szemeim megint kezdte könnybe lábadni.

-Szeretlek anyu-szóltam elcsukló hangon, majd eleresztettem anyut, még egy utolsó pillantás és elengedem azt az embert, akit egy jó ideig nem tudok, majd megölelni és nem támogathatok vagy fordítva, de tudom, hogy lélekben mindig itt lesz velem. Elindultam a géphez. Senkinek se szóltam az érekésemről. Még Idának sem. Szeretném, ha meglepetés lenne mindenki számára, Na meg kíváncsi vagyok a reakciókra. Egyelőre senki se tud semmit csak is az X-Factor tudja, hogy hamarosan Londonba jövök. Olyan izgatott voltam már így, hogy még fel se szálltam a repülőre. Valóság ez vagy álmodom? Néhs úgy érzem, hogy egy tündérmesébe lennék. De nem. London az a hely ahol biztonságba érzem magamat. Nem azért, mert távol van Franciaországtól...hanem, mert tudok kikre támaszkodni. Akikre mindig számíthattok az életben.