Egy döbbenetes hívás
Dororthee
Nyugodtan szundítottam régi ágyamba. Bár meg kell jegyeznem, hogy már kezdtem megszokni a puha, kényelmes ágyat, amit a londoni hotelbe kaptam. Az én ágyam kemény és nem lehet belesüppedni. Vissza kell szoknom a normális élethez. Legbelül úgy éreztem, hogy ez lesz. Én amúgy is nem ehhez a környezethez vagyok szokva. Nem vagyok a pompához és a sok törődéshez szokva más emberektől. De mostantól vége. Nincs többé addig ameddig akarok alvás. Ha nem dolgozok akkor is korán kell kelnem a bevásárlás miatt. Nincs többé városnézés. London utcái olyan érdekesek és különlegesek, bár igaz könnyen el tudok tévedni. Párizs pedig....Párizsnak minden nevezetességét ismerem már százszor láttam, plusz nem tudok eltévedni. Legalább is a kerületbe biztos nem. Hiányzik Ida reggeli nyavalygása, hogy miért is költöm föl őt idő előtt. Igen, talán ez az ami a legjobban hiányzik. A barátok. Londonba végre rátaláltam olyanra, amit eddig nem találtam Párizsba. Nem tárgy, nem állatka, nem egy csodás ruha vagy cipő. Hanem barátokra találtam, végre úgy éreztem, hogy valóban vannak barátaim. Eddig úgy hittem, hogy örökre csak olyan ismerősöket szerzek, mint az osztálytársaim, akik ugyan -némelyik- jófejek voltak, de semmi több. Még sose volt ilyenbe részem, amit Londonba megtapasztaltam. És az, hogy Liam eljött Párizsba miattam...most először érzem magamat úgy, hogy anyun kívül más is szeret, érdeklődik irántam és meg akar győződni róla, hogy minden rendben van velem. Most álmomban visszatérhettem ebbe a világba. London utcáiba jártam. Mindenki olyan boldog volt, ahogy sétálgattam a tömegbe halottam, hogy valaki a nevemet szólítgatja. A hang után fordultam és próbáltam megtalálni a hang tulajdonosát. Vissza is fordultam ugyan is a hátam mögül jött a hang ami egyre csak erősödött. Mikor megláttam őt, akkor hirtelen sírni tudtam volna örömömbe .Megkönnyebbülve mondta újra a nevemet, majd belenézet a szemembe ahogy én is az övébe. Mosollyal az arcomon közelítettem meg majd meg öleltem őt. A tömeg csak ment és eszükbe se jutott volna azért szólni, hogy kije vagyok ennek a hírességnek. De nekem nem számított, végre újra érezhettem, hogy van mellettem valaki anyun kívül. A hosszú ölelés után egy újra a szemébe néztem. Fel sem tűnt de az arca egyre csak közeledett és közeledett és közeledett. Eljött a pillanat mikor...
Valami pityegést halottam, azonnal kiugrott a szemem ijedségben, majd rájöttem, hogy ez csak az ébresztő órám. Keservesen kinyomtam, és lábammal lekezdtem keresgélni a ledobott papucsomat az ágy alatt. Hát mit ne mondjak. Nagyszerű időzítés volt. Már majdnem megtörtént mikro egyszer csak álmaimból felkeltett az átkozott órám. Elindultam a szekrényem felé miután megtaláltam a piros papucsomat, ami jól passzol a hálóingemhez. A szekrényembe kutattam ugyanis, mint említettem nem véletlenül keltem föl magam korán. Ma én vagyok a soros a vásárlásban. Gyorsan felkaptam magamra egy vegyes mintájú egyrészes szoknyát hozzá egy farmar kabátot és indultam is a legközelebbi boltba, ami eredetileg egy kis bolt, de mindent meglehet találni benne. Máris indultam a bejárati ajtó felé, de halk léptekkel nem akartam anyut felébreszteni. Halkan becsuktam a bejárati ajtót és be is kulcsoltam. Nem kell pánikolni van anyunak saját kulcsa, ahogy nekem is csupán azért zárjuk be az ajtót magunkra, hogy ne jöjjenek be és ne lopjanak el semmit, mert nekünk nincs kerítésünk ami védelmezne minket. Most jó idő volt annak ellenére, hogy már október közepe van. Szépen sütött a nap is bár elégé gyenge volt a sugara.
Liam
Megérkeztem alig 4 órája Londonba. Telefonáltam Adamnek aki furcsa módon de nagyon boldog volt a hívásomnak és azt mondja, hogy minél előbb látni szeretne. Mi ütött Adambe? Ennyire hiányoztam volna neki? A lényeg, hogy nem fogott gyanút, ezért mit sem sejtve ültem a taxiba, ami elvisz engem a házunkhoz. Persze nem kevés pénzt kért a taxis a hallgatásért. Illetve, hogy merre van a ház, és hogy éppen honnan jövök. Ilyenkor örülni lehet, hogy az ember híresség, mert legalább ki tudja fizetni a zsugori embereket, akik ha nem kapják meg a kelő jutalmat rögtön elkotyogják a titkolni valót. Végre megérkeztünk, kiszálltam a taxiból és megköszöntem a fuvart az idősödő férfinak. Persze igazából nem volt olyan kellemes társaság. Szerintem annak örült volna a legjobban, ha kidobna engem, mert egy kicsit beszélgetni akartam vele. Most is megjátszottam a kedves fiút, de nagyon ellenszenves taxis volt. A bőröndöket húztam magam után és megálltam az ajtónál, majd bepötyögtem a megfelelő számot, ami engedélyezi az ajtó kinyitását. Bevonszoltam magam a kapun az pedig automatikusan be csukódott. A ház küszöbére lépve különös érzések fogtak el. Valami azt súgja nem kéne be mennem. De miért is ne mennék? Csak nem esek bele egy fekete lyukba. Magabiztosan lenyomtam a kilincset és benyitottam a házba, ami ugyan úgy nézett ki mikor elmentem. Nem is tudom, hogy miért fordult meg a fejembe az, hogy valami rossz dolog történhet. Hát mondjuk ezt elkiabáltam, mert mikor a nappalihoz érkeztem Adam és a többiek ott voltak. Adam szigorúan nézett rám. Rögtön tudtam, hogy most nem jöhetek azzal a szöveggel, hogy felmegyek kipakolni, hanem szembe nézek a félelemmel. Eleresztettem a bőröndöket és rögtön oda baktattam Adam felé Niallék pedig egy sajnálkozó arccal figyeltek engem. Mi folyik itt?
-Örülök, hogy láttalak Liam! Hogy telt a 3 napos szabadság...-ekkor egy kis szünetet tartott majd Adam befejezte a mondatott-...a szüleiddel!
Egy pillanatra egy szó sem jött ki a számon, de most tényleg kamuznom kellet az érdekemben.
-Nagyon jól- válaszoltam bizonytalanul, ami egy kicsit rá segített, hogy gyanakodni tudjon Adam.
-Tudod nem szép dolog hazudni egy menedzsernek- mondta érzés nélkül Adam és hátrafordult és az ablakhoz ment.
-Igazából nem az számít, hogy merre voltál és kivel, csak az, hogy miért hazudtál. És miért kellet a többieket is belekeverni a tervedbe? -magyarázta Adam nyugodt hangnembe, ami meglepő volt, de általában ez nem jót jelentet. Általában akkor a legmérgesebb Adam mikor nyugodtan beszél velünk. Nagyot nyeltem. Éreztem, hogy már tudja.
-Honnan tudod?- kérdeztem elcsukló hangon. Adam nem válaszolt e helyet Louis cselekedett, aki átnyújtott nekem egy újságot. Nem hittem a szememnek. Ott voltam rajta. Méghozzá nem is akárhol voltam. A lesi fotósok megtaláltak engem és tettek is róla, hogy nem maradjon titokba a Párizsi kiruccanás. Köpni, nyelni nem tudtam annyira ledöbbentem. Reménykedtem, hogy ilyen cikk sose fog létre jönni, pláne úgy, hogy Adam nem si tud róla.
-Sajnálom Adam- szóltam halkan Adamhez, aki továbbra is az ablaknál állt és hátul össze volt kulcsolva a keze.
-Sajnálhatod is! Ne várd el tőlem fél évig, hogy egy fillért is kapsz a munkádért! Ahogy a többiek se!- ezzel oda ment hozzánk és alaposan szemügyre vett mind az ötünket.- Fél évig ingyen fogtok dolgozni, ha kaptok egy fontot is azt elkobzom tőletek. Arra kaptok csak pénzt, hogy az alapvető dolgokat megvegyétek, de innentől fogva fél évig egy figyinget se költhetek autóra, kiruccanásra vagy bármilyen haszontalan dologra. Megértettétek?
Dorothee
Haza érkeztem vidáman a boltból. Már nyitva volt a ház ajtaja, ami azt jelentette, hogy anyu már itthon van. Boldogan sétáltam be az ajtón és láttam, hogy anyu a reggeli kávéját iszogatja és a Párizsi hírlapokat olvassa. Ám mindkettőt azonnal letezsi az asztalra és oda jön hozzám, hogy megöleljen. Msolyogva néz rám én pedig viszonzom.
-Jó, hogy jössz kincsem! Képzeld valaki hívott téged- mondta anyu mi közben gyorsan visszament és leült ah helyére.
-Ki?- kérdeztem izgatottan.
-Hát épp ez az, hogy nem tudom ki, mert egy mukkot se értettem. Angolul beszélt az illető és férfi volt- mesélte anyu a részleteket. Ez különös. Liam nem lehetett az nem tudja még azt se, hogy nekünk vonalas telefonunk is van a házban. Nem is adtam meg senkinek se az otthoni telefonszámot. Kivéve....mit akarhat tőlem az X-Factor.
Anyu megadta a számot nekem, és rögtön tárcsázni kezdtem és a kagylót a fülemhez nyomtam. Egy ideig csenget majd egy férfihang szólt meg.
-Hallo?
-Jó napot! Elnézést, hogy így megzavarom a teendőiben, de úgy tudom, hogy ezen a számon kerestek engem- magyaráztam angolul az illetőnek.
-Maga Dorothee Schleret?- kérdezte a férfi hang.
-Igen én vagyok az! Miért kérdi?- kérdeztem mi közbe tekergette a telefon vezetéket az ujjamon.
-Én az X-Factor stábjától hívom! Felmerültek némi problémák az X-Factorban és azét hívjuk önt, hogy nem lenne-e kedve vissza jönni az X-factorba? Ugyan is üresedés történt-az utolsó szavakat alig hittem el amit mondtak. Nem tudtam elhinni....jöjjek vissza? Ugye most csak álmodok? Tényleg visszamehetek.....ez a telefonhívás annyira lesokkolt, hogy mozdulni nem tudtam. Csak is egy dolog mozgott. A szívem, ami úgy kalimpált, mint egy kalapács.
