Emlékek

Emlékek

Dororthee

A londoni reptéren voltam. El sem hiszem, hogy újra itt járhatok. Annyira izgatott voltam. És még csak azt se tudtam, hogy hol kezdjem el. A Hotelba nem akarok menni, ahhoz most túlságosan is aktív vagyok, hogy egyszerűen leüljek és kipihenjem a fáradalmakat, főleg úgy, hogy maradt még elegendő energiám. És felakarom fedezni, hogy mi is történt Londonban míg távol voltam. Egyelőre meglepetést akarok...mindenki számára. Vajon melyik hely az ahol már jártam, de biztos, hogy nem járnának most arra fele....hát persze a régi park. Oda általában nem jár senki a fiúkon és Idán kívül... remélem, hogy most...hé, de hát biztos a fiúk büntibe vannak, amennyire ismerem őket, ezért most nem csavarognak ott. Mindenesetre megnézem, hogy mi történt ott míg nem jártam ott.

Liam

Adam már egy jó ideje kiment a szobámból és azt tanácsolta, hogy szelőztessem ki az agyam. Ami furcsa, mert ő általában ilyenkor bent szokott tartani minket....ennyire feltűnő lenne, hogy valami gondom lenne? Mindenestre megfogadom Adam tanácsát. Ekkor kinéztem az ablakomon, ami kétszer nagyobb volt nálam és megcsodáltam a várost. Mindenhol házakat, nagy épületeket és parkokat láttam. És mikor a horizontig néztem, akkor jöttem rá, hogyan ilyen nagy London és, hogy bárhova is megyek, felismernek....kivéve egy helyen, az az egy hely van amerre senkise jár. Az a park, ami annak idején csak még szorosabbá tette köztem és Dorothee közt a kapcsolatot. Talán az emlékek felvidítanának engem. Hirtelen valami megszólalt bennem, hogy igyekeznem kéne oda. Valami azt súgta, hogy minél előbb oda kell érnem. A park autóval 1 órára van innen, tehát akkor tényleg igyekeznem kell. Azonnal rohantam a fogashoz és felvettem az őszi kabátom, majd rohantam is ki a szobámból. Útközbe neki ütköztem Zaynek, akit udvariatlanul ott hagytam.

-Kösz a segítséget haver-szólt utánam durcásan.

-Bocs Zayn, fontos dolgom van, de nagyon-ezzel a nappaliba lévő polcról lekaptam a kulcsot és ki a bejárati ajtóhoz s örülten rohantam, majd a garázshoz. A garázsnak beírtam gyorsan a pink kódját, amivel fel tud nyílni és azonnal mentem is a kocsihoz és beszálltam. A kocsi kulcsot bedugtam a helyére és azonnal beindítottam. Azonnal a megnyílt a kerítés is automatikusan, ami azt jelentette, hogy indulhatok is. kitolattam a kocsival és mikor már az útra kigördültek a kocsi kerekei akkor teljes padlógázt nyomtam. Tudom ,hogy a rendőrök nem fogják szótlanul nézni amiért városba 80-al száguldok, de most tényleg sürgős az eset. Valami ott motoszkál a fejembe, hogy minél előbb ott kell lennem.

Dorothee

Megérkeztem a parkba. Szerencsére a repülőtértől nem messze van ezért hamar ide értem. Nem változott semmit, hisz az emberek nem járnak erre, ezért is jó hely. Nyugis és persze nagyon nagy területe van. Hirtelen megálltam a pataknál. Sok emléket fűzz magával. Jól emlékszem arra a napra mikor Ida bele esett a vízbe és Louis amilyen hős szerelmes volt utána ugrott, pedig Ida tudott úszni csak éppen bele akadt a hínárba.

-Ez mintha Ida kiáltása lett volna-fordultam a patak felé és szembesültem is vele, hogy Ida van a vízbe.

-Mi volt ez a kiáltás?- nézett ránk lihegve Zayn majd megpillantottuk, hogy Ida ficánkol a patakba.

-Jaj, ne! -ütött a fejéhez Harry-1 percre se hagyjuk magára és erre fel mit csinál? Hülyeséget!

és ekkor ugrott be a hős szerelmesünk a vízbe de előtte hősiesen felkiáltott.

-Ne aggódj Ida! Megmentelek! -szólalt meg hősiesen Louis felemelve mutató ujját egyből beugrott a vízbe.

És sikerült is kihúzni Idát, már persze ekkor kellet a ténnyel szembesülni.

-Köszönöm de tudok úszni-nézett rá meredten Ida majd velünk is ezt tette. Louisnak e közbe jobb szeme rángatózott.

-Hallottátok! Tud úszni-nézett felénk még mindig szem rángatásával.

Ezen még máig jókat nevettek. Igen Louis tesz arról mikor komoly dolog van akkor is megnevetesse az embert. Utána bezzeg Ida fel is ajánlotta a segítséget, mivel Louis eljátszotta, hogy megrándul a lába. Máig nem tudom, hogy sikerült -e összejönniük, mert Idával egyszer se tudtam beszélni, mindig ki volt nyomva a telefonja. Tovább járkáltam és megakadt szemem egy bokron. Oda sétáltam, de rá kellet jönnöm, hogy nem itt történt az esemény, hanem mögötte. Átrángtam magam a bokrokon és akkor tűnt fel, hogy én már jártam itt. A bokor is ismerős volt, nem szokványos. Majd valami feltűnt a fűbe. Egy dátum volt belevésve. 2011.augsztus.15. Mi volt akkor? Várjunk! Nem sokkal ezután voltunk itt először a fiúkkal, és még utána....hisz ez az a hely volt amit Liam választott ki a gitár leckékre. Visszaemlékeztem aznapra. Liam gitározni tanított. Könyörgött nekem, hogy énekeljek neki el egy dalt a gitár segítségével. Emlékszem, hogy ellenkeztem vele de aztán beadtam a derekamat. Majd utána jött elő az a bizonyos pillanat.... akkor történt meg, hogy amikor összeérkezett a tekintettünk Liammel, akkor valami más volt....különös érzések voltak úrrá rajtam. És most is a pillanattól vezényelve libabőrös lettem, ahogy erre gondoltam. Akkor éreztem először, hogy valakinek tényleg számítok. Liamnek a szeméből azt tudtam leolvasni, hogy számára fontos vagyok. És éreztette velem elég sokszor. A bevésett dátum a földbe volt és még jó megmaradt a helye. Megsimogattam a dátumot. Hiányoztak azok a pillanatok. Bárcsak át tudnám élni újra a pillanatokat, amiknél elfeledkeztem mindenről és csak is a barátokra összpontosítottam. Szeretném újra átélni ezt, hogy olyan dolgok vegyenek engem körül, amik boldoggá tesznek engem.

-Látom te se felejtetted el ezt a helyet-szólalt meg a hátam mögül valaki. Nagyon megijedtem mivel a hangja nagyon de nagyon ismerős volt. Kissé túlságosan is ismerős. És tudta is, hogy mire gondolok, hogy mi is lehet ez a dátum. Hátra fordultam és akkor láttam, hogy ő áll itt mellettem. Teljes életnagyságban. Köpni-nyelni nem tudtam. Liam szemtől-szembe itt állt.

A nosztalgia íze

A nosztalgia íze

Dororthee

Rövid üldögélés után kipattantam az ágyból és kimentem a szobámból annyit megkeresni. Anyut nem láttam a konyhában, ezért megnéztem a fürdőszobában, ahol épp a fehér zoknikat válogatta. Általában rám bízza, de szerintem most nem akart felverni ezzel, hogy párosítsam össze a zoknikat. Igen fura, de mindig is jó érzékem volt a különbségek megfigyeléséhez. Közelebb mentem anyuhoz, aki egyből felkapta a tekintetét rám.

-Segítsek?- kérdeztem angyali hangon.

-Boldoggá tennél-állt föl a helyéről és leült a kád szélére. Én letérdeltem és már is hozzá kezdtem a párosításhoz, általában nem telik bele 5 percbe sem, hogy megtaláljam mindegyik zokni párját. Anyu pedig figyelt engem. Különös. Pedig nem igazán szokott engem figyelni zokni párosításnál, hanem teszi a dolgát, most viszont teljesen máshogy viselkedett. Úgy gondoltam, hogy nem foglalkozok vele, csak csendben csinálom tovább a dolgomat. Anyu viszont továbbra is figyelt engem, még ha nem is láttam, de éreztem, hogy itt van. Anyu egy kis tétovázás után megszólalt.

-Kincsem, mit mondtak a telefonba?- kérdezet anyu olyan lágyan amennyire csak tudott. Ekkor a zokni kiesett a kezemből és visszapergettem az időt. Anyu is ott volt mikor a hívás jött. Tehát aki biztos tudja, hogy álmodtam-e vagy sem vagy, hogy mi történt hát az ő. De ha nem álmodtam, akkor valóság volt. Gyorsan észbe kaptam és a zoknihoz nyúltam, amit az előbb leejtettem.

-Mi történt utána? Nem emlékszem semmire....olyan álomszerű volt az egész-öntöttem ki magam anyunak, hisz ki másnak tudtam volna-az egész olyan volt, mint egy álom, kezdve a telefonhívással.

-Kicsim nem tudom mit hadobálsz itt össze-szólt zavartan anya, majd a kérdésemre választ adott -Amúgy elájultál és elráncigáltalak az ágyba. A telefonhívás tényleg megtörtént, már csak azt nem tudom, hogy mi volt az a hívás, ami olyan hihetetlen volt, hogy elájultál drágám.

Ekkor megállt a vér az ereimben....tehát igaz. Minden, amit a telefonba mondtak....igaz volt. Visszamehettek Londonba? Visszamehettek arra a helyre, ahol biztonságba éreztem magam. Ekkor egy könnycsepp kicsordult az egyik szemem alól és óvatosan legurult arcom vonásairól egyenesen a pólómra. Mindkét kezemet arcomba temettem, éreztem, hogy egyre több könny gördül le az arcomról, ami a kezemen állapodik meg. De ezek nem a szomorúság könnyei. Ezek az örömkönnyek, amik azt bizonyítják, hogy igen is hiányzik Nagy-Britannia és szeretnék vissza menni oda. Bárhogy is fáj anyut itt hagynom. Párizsba sose adatott meg olyan élmény, vidámság, mint Londonba. Éreztem, hogy valaki a vállamat rázogatja, és egyre jobban szólítgatja a nevemet. Anyu volt az, felé fordítottam a fejem és szembe találtam magam anyu kétségbe esett arcával.

-Kicsim mi a baj?- kérdezte aggódva anyu. Nem tudta, hogy valójában örömömbe sírok.

-Visszamehetek, anyu visszamehetek-öleltem át anyut és folyamatosan ezt a szót hajtogattam neki, ő pedig biztos nem értette, de most számomra az volt a lényeg, hogy tényleg igaz, hogy visszamehetek Londonba. Idához, Liamhez, Harryhez, Zaynhez, Louishoz, Niallhez és még sorolnám kik vannak ott fontos személyek Londonba. Anyu szembe nézett velem és próbált valamit kiolvasni az arcomból, de csak a virító mosolynak köszönhetően jött rá, hogy valójában nem rossz dolgot történt velem.

-Anya! Gyorsan el kell kezdenünk csomagolni!- fogtam meg anyu kezét, aki értelmetlenül nézett rám, majd megmondtam a bizonyos okot egy kis idő után- Visszamehetek az X-Factorba! Visszahívtak!

-Ohh kincsem!- ölelt át anyu, de éreztem az ölelésén, hogy ugyanakkor nehéz neki, hisz megint egyedül hagyom. Anyunak mindig is én voltam az egyetlen dolog a számára. De azt is megkell értenie, hogy nekem is szárnyra kell kellenem egyszer és elhagynom a fészket meghatározhatatlan időre, tudtam, hogy anyu a következő órákba miután felszáll a repülőgép visszanézi a régi fotókat, amin még kicsi lánya voltam. Igen még mindig anyuci pici lánya vagyok a szemébe, de mikor elmegyek, mindig megfordul a fejében, hogy bizony ő már nem az aki 5 évesen a születésnapi tortába belement, mert kíváncsi volt mi is van a torta közepébe. Ekkor elmosolyodtam és tovább öleltem anyut, aki bár nem mutatta nagyon is szomorú volt, hogy néhány óra múlva ismét egyedül lesz. De ha sikerül énekesnővé válnom, akkor elviszem magammal Nagy-Britanniába és elfelejthetjük örökre ami Franciaországba történt velünk.

Liam

Csak feküdtem az ágyamba és lestem a falat. Dororthee járt a fejembe. Minden rendbe vele? Egyáltalán gondol-e néha rám? Ezek a kérdések jártak hosszú ideje a fejembe, de nem kaptam rá választ és úgy gondolom, hogy még egy darabig nem kapok választ rá. De nekem már az elég lenne, ha újra látnám őt, ha még csak egy rövid időre de látnám. Valahogy kényszer volt az, hogy látnom kell őt, mert különben az a valami, ami ideáig is fáj legbelül szét marcangolna. Halotta, hogy valaki kopog. Most e pillanatban bárkit fogadok. Most nem úgy vagyok bezárkózva a szobámba, hogy nem akarok senkivel se tárgyalni. Sőt konkrétan még szobafogság sincsen, Adam csak a fizetést vonta meg előlünk.

-Jöhetsz-válaszoltam a kopogásra, majd kinyílt az ajtó, de nem olyan személy állt az ajtóban, akit vártam. Hirtelen fel ültem az ágyból és alaposan szemügyre vettem a személy. Adam volt az. De miért? Sose szokott bejönni a szobánkba, csak, ha valami rosszat csináltunk. De az elmúlt 24 órába nem csináltam semmit. Legalább is azt hiszem.

-Mit keresel itt?- kérdeztem visszafogotabban, elvégre a menedzserünkkel beszélek.

-Nyugi! Most kivételesen nem a magatartásotok véget jöttem-zárta be maga után Adam az ajtót és oda sétált az ablakhoz.

Egy kicsit furcsa volt ezt Adam szájából hallani, mert valahányszor bejött a szobámba le akarta harapni a fejem. Most viszont meglepetten nyugodt volt és látszott az arcán, hogy esze ágába se akarna most velem kiabálni.

-Csak azt szeretném tudni, hogy miért menttél Párizsban titokba...-adta meg a témát Adam -Egyáltalán miért nem mondtad el az igazságot?

Egy kicsit haboztam. Ha megint csak hazudok neki, rá teszek egy lapátra, hogy még szigorúbban büntessen.

-Féltem-válaszoltam Adam kérdésére- féltem, ha megtudod, hogy igazából miért kell 3 napra elutaznom, akkor dühös leszel rám és...

-De annál még visszataszítóbb, ha hazudsz ennek érdekében-vágott közbe Adam a mondatomba és lemondta az ő véleményét. Remek Payne ezt is, mint mindig nagyon jól megcsináltad, hogy elveszítsük a menedzserünket.

-Én...-szólni akartam újra de Adam újra közbe vágott.

-Hagyjuk a sablon szöveget. Én is voltam szerelmes. Annak idején én is a világvégére mentem volna-mondta el a véleményét az estről...hé ...

-Te honnan tudod?- szálltam ki az ágyamból és oda mentem Adamhez.

-Harry többet mondott a kelleténél- válaszolta Adam lazán.

Dorothee

A Párizsi reptéren voltunk. Minden készen volt az indulásra. A Londoni gép 5 perc múlva elindul. Anyu út közbe nagyon szorongatat a kezem, ahogy most is. Nagyon félt engem. Tudom, hogy milyen nehéz lesz ismét egyedül lennie és, hogy nélkülem unalom lesz az élete. A bemondó közölte, hogy akik a londoni gépre szállnak, azok most induljanak el a géphez. Anyura néztem, aki könnyeivel küszködött.

-Kicsim ugye tudod, hogy nagyon fogsz hiányozni, de kívánom, hogy minden álmod teljesüljön, ami itt nem sikerült-ezzel a búcsúbeszéddel megölelt és belőlem is kiadták az érzelmeket. A szemeim megint kezdte könnybe lábadni.

-Szeretlek anyu-szóltam elcsukló hangon, majd eleresztettem anyut, még egy utolsó pillantás és elengedem azt az embert, akit egy jó ideig nem tudok, majd megölelni és nem támogathatok vagy fordítva, de tudom, hogy lélekben mindig itt lesz velem. Elindultam a géphez. Senkinek se szóltam az érekésemről. Még Idának sem. Szeretném, ha meglepetés lenne mindenki számára, Na meg kíváncsi vagyok a reakciókra. Egyelőre senki se tud semmit csak is az X-Factor tudja, hogy hamarosan Londonba jövök. Olyan izgatott voltam már így, hogy még fel se szálltam a repülőre. Valóság ez vagy álmodom? Néhs úgy érzem, hogy egy tündérmesébe lennék. De nem. London az a hely ahol biztonságba érzem magamat. Nem azért, mert távol van Franciaországtól...hanem, mert tudok kikre támaszkodni. Akikre mindig számíthattok az életben.

Álomnak bizonyult?

Most az egyszer tudom magamat kritizálni, mivel nagyon rövid lett ezért bocsánatot kérek, másodrészt nagyon hülyeséget írtam, amilyen formámban vagyok.

Álomnak bizonyult?

Dororthee

Még mindig mereven álltam. Meg se tudtam moccanni, csak álltam egy helybe. Nem tudom mennyi ideig, de végül felvillant, hogy a vonal túlsó oldalán még mindig tartják a telefont és szólítgatnak. Azonnal észhez tértem és nyomban a legfontosabb dolgot kérdeztem vissza, amit nem rég említett meg a férfi.

-Úgy érti visszamehetek?- kérdeztem sokkosan.

-Igen! Igyekezzen, mert szombatig be kell gyakorolnia a produkcióját!- ezzel a férfi lerakta a telefont én pedig eleresztettem a telefont, a zsinegnek köszönhetően nem zuhant a földre, hanem megakadt a levegőben. Még most is sokkos állapotban vagyok. Tenyeremet a hajamba mélyesztettem és levegőhöz kapkodtam. Olyan hihetetlenek tűnt számomra. A levegőt a számon át kapkodtam e pillanatban a levegő mennyisége túlságosan is kevés volt. Éreztem, hogy valaki a hátamat megfogja és elindít engem a székhez. A lábam beleremegett e kevés lépéstől is. A személy elültetett a székre én szememben pedig kezdett minden elhomályosulni.

Ida

Már 3 órája várok Louisra. Megegyeztünk, hogy együtt ebédelünk, de sehol, mint említettem 3 órája. Kezdem azt hinni, hogy elfelejtette, mivel eddig mindig minden ígéretét betartotta. Egy cukrászdába várakoztam, már a tökéletes helyet is megtaláltam, ahol nem zavar minket senki, de főképp nem veszi észre, hogy én vagyok Ida, aki szerepet az X-Factorban, Louis pedig nem a híres neves One Direction egyik tagja. Feladóan sóhajtottam és néztem föl a plafonra, amin csak a csillár virított, ami e pillanatban nem világított. Hamarosan egy telefon csöngésre lettem figyelmes. Az én telefonomra. Gyorsan elő kaptam, hátha az a személy, akit már annyira várok. Hát nagy k ő esett le a szívemről, hogy látom valóban ő úgy van, mivel Louis  számát írja ki, Igen nem írom ki, hogy ez Louis száma, mert ha véletlenül valaki elkobozná vagy elveszíteném és belelesnének akkor nem akarom, hogy Louis az akié ez a szám. Azonnal megnyomtam a felvétel gombot, és suttogva szidtam le Louist. Mégsem kiabálhatok egy olyan helyen a telefonba, ahol nem illendő.

-Louis hol vagy? Már 3 órája itt ücsörgök, 3 órája!

-Tudom! Tudom és ezer bocsánat, amiért nem szóltam előbb, de Adam fel nyalatta velünk a ház összes padlóját- mondta sajnálkozva Louis- Az a helyzet, hogy ezen a héten nem tudok veled találkozni, Adam 1 hét szobafogságra ítélt mivel ....hosszú történet.

-Ma át megyek, és végig hallgatom ezt a HOSSZÚ történet- ezzel kinyomtam a telefont és zsörtölődve dőltem a széknek, ami kipárnázva volt, karjaimat össze kulcsoltam.

Úgy gondoltam, ha már Louissal nem, de egyedül egy magam még ebédelhetek. Bár így nem olyan lesz, ahogy elterveztem. Tudjátok Louissal ebbe az 1 hétben nagyon sokszor elbohóckodtuk a reggelit, ebédet és a vacsorát. Evőversenyeztünk, vagy zsonglörködtünk a kajával. De most nyugiba töltöm el az ebédet. Bár számíthattam rá, hogy a fiúk megint rossz fát tesznek a tűzre, csak azt nem, hogy mi az élvezet, ha azután tudják, úgyis lebuknak, és csak szívnak. Mindenesetre annyi biztos, hogy ezen a héten senkivel se mozdulok ki a városba. Hiányzik Dororthee. Vele el tudtam menni bárhova ő neki, ha dolga is volt félretette, hogy velem legyen. Jó lenne ha újra itt lenne, de ez aligha lehetetlen! Ha Dororthee vissza is jönne az csak évekkel később történne meg. Igazából ő volt az egyetlen lány az életembe, aki megértett. Értette, hogy mi bajom van...mindig tudta. Elég volt rám néznie és tudta, hogy mi jár a fejembe. Hiányzik Dororthee!

Dororthee

Minden sötétségbe volt borulva. Kerestem a fényt. Egy röpke pillanatba meg találtam, majd újra elveszítettem. Újra megerőltettem a szemem és kezdett a sötétségből fény kialakulni. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy a szobában vagyok. Az ablakon keresztül erős napsugár fénye szűrődött be. A szokottnál jobban pislogtam, hogy fel világosodjak, hogy mi van. Lassan erőre kaptam kezeimet és felültem, majd körülnéztem a szobában. Minden hétköznapi állapotba tűnt. Álmodtam? Lehet, hogy lefeküdtem a bevásárlás után, mert a ruha rajtam volt. Úgy érzem, hogy ez az egész csak egy álom volt. Tudtam! Túl szép volt, hogy igaz legyen. Pedig nagyon örültem volna, ha ez nem álmomba történt volna meg. Még egy 

pillanatra el is hittem, hogy valóban van remény, hogy újra visszatérjek Londonba. De ez csak egy valóságszerű álomnak köszönhettem, hogy újra feléledjenek a remények.

Egy döbbenetes hívás

Egy döbbenetes hívás

Dororthee

Nyugodtan szundítottam régi ágyamba. Bár meg kell jegyeznem, hogy már kezdtem megszokni a puha, kényelmes ágyat, amit a londoni hotelbe kaptam. Az én ágyam kemény és nem lehet belesüppedni. Vissza kell szoknom a normális élethez. Legbelül úgy éreztem, hogy ez lesz. Én amúgy is nem ehhez a környezethez vagyok szokva. Nem vagyok a pompához és a sok törődéshez szokva más emberektől. De mostantól vége. Nincs többé addig ameddig akarok alvás. Ha nem dolgozok akkor is korán kell kelnem a bevásárlás miatt. Nincs többé városnézés. London utcái olyan érdekesek és különlegesek, bár igaz könnyen el tudok tévedni. Párizs pedig....Párizsnak minden nevezetességét ismerem már százszor láttam, plusz nem tudok eltévedni. Legalább is a kerületbe biztos nem. Hiányzik Ida reggeli nyavalygása, hogy miért is költöm föl őt idő előtt. Igen, talán ez az ami a legjobban hiányzik. A barátok. Londonba végre rátaláltam olyanra, amit eddig nem találtam Párizsba. Nem tárgy, nem állatka, nem egy csodás ruha vagy cipő. Hanem barátokra találtam, végre úgy éreztem, hogy valóban vannak barátaim. Eddig úgy hittem, hogy örökre csak olyan ismerősöket szerzek, mint az osztálytársaim, akik ugyan -némelyik- jófejek voltak, de semmi több. Még sose volt ilyenbe részem, amit Londonba megtapasztaltam. És az, hogy Liam eljött Párizsba miattam...most először érzem magamat úgy, hogy anyun kívül más is szeret, érdeklődik irántam és meg akar győződni róla, hogy minden rendben van velem. Most álmomban visszatérhettem ebbe a világba. London utcáiba jártam. Mindenki olyan boldog volt, ahogy sétálgattam a tömegbe halottam, hogy valaki a nevemet szólítgatja. A hang után fordultam és próbáltam megtalálni a hang tulajdonosát. Vissza is fordultam ugyan is a hátam mögül jött a hang ami egyre csak erősödött. Mikor megláttam őt, akkor hirtelen sírni tudtam volna örömömbe .Megkönnyebbülve mondta újra a nevemet, majd belenézet a szemembe ahogy én is az övébe. Mosollyal az arcomon közelítettem meg majd meg öleltem őt. A tömeg csak ment és eszükbe se jutott volna azért szólni, hogy kije vagyok ennek a hírességnek. De nekem nem számított, végre újra érezhettem, hogy van mellettem valaki anyun kívül. A hosszú ölelés után egy újra a szemébe néztem. Fel sem tűnt de az arca egyre csak közeledett és közeledett és közeledett. Eljött a pillanat mikor...

Valami pityegést halottam, azonnal kiugrott a szemem ijedségben, majd rájöttem, hogy ez csak az ébresztő órám. Keservesen kinyomtam, és lábammal lekezdtem keresgélni a ledobott papucsomat az ágy alatt. Hát mit ne mondjak. Nagyszerű időzítés volt. Már majdnem megtörtént mikro egyszer csak álmaimból felkeltett az átkozott órám. Elindultam a szekrényem felé miután megtaláltam a piros papucsomat, ami jól passzol a hálóingemhez. A szekrényembe kutattam ugyanis, mint említettem nem véletlenül keltem föl magam korán. Ma én vagyok a soros a vásárlásban. Gyorsan felkaptam magamra egy vegyes mintájú egyrészes szoknyát hozzá egy farmar kabátot és indultam is a legközelebbi boltba, ami eredetileg egy kis bolt, de mindent meglehet találni benne. Máris indultam a bejárati ajtó felé, de halk léptekkel nem akartam anyut felébreszteni. Halkan becsuktam a bejárati ajtót és be is kulcsoltam. Nem kell pánikolni van anyunak saját kulcsa, ahogy nekem is csupán azért zárjuk be az ajtót magunkra, hogy ne jöjjenek be és ne lopjanak el semmit, mert nekünk nincs kerítésünk ami védelmezne minket. Most jó idő volt annak ellenére, hogy már október közepe van. Szépen sütött a nap is bár elégé gyenge volt a sugara.

Liam

Megérkeztem alig 4 órája Londonba. Telefonáltam Adamnek aki furcsa módon de nagyon boldog volt a hívásomnak és azt mondja, hogy minél előbb látni szeretne. Mi ütött Adambe? Ennyire hiányoztam volna neki? A lényeg, hogy nem fogott gyanút, ezért mit sem sejtve ültem a taxiba, ami elvisz engem a házunkhoz. Persze nem kevés pénzt kért a taxis a hallgatásért. Illetve, hogy merre van a ház, és hogy éppen honnan jövök. Ilyenkor örülni lehet, hogy az ember híresség, mert legalább ki tudja fizetni a zsugori embereket, akik ha nem kapják meg a kelő jutalmat rögtön elkotyogják a titkolni valót. Végre megérkeztünk, kiszálltam a taxiból és megköszöntem a fuvart az idősödő férfinak. Persze igazából nem volt olyan kellemes társaság. Szerintem annak örült volna a legjobban, ha kidobna engem, mert egy kicsit beszélgetni akartam vele. Most is megjátszottam a kedves fiút, de nagyon ellenszenves taxis volt. A bőröndöket húztam magam után és megálltam az ajtónál, majd bepötyögtem a megfelelő számot, ami engedélyezi az ajtó kinyitását. Bevonszoltam magam a kapun az pedig automatikusan be csukódott. A ház küszöbére lépve különös érzések fogtak el. Valami azt súgja nem kéne be mennem. De miért is ne mennék? Csak nem esek bele egy fekete lyukba. Magabiztosan lenyomtam a kilincset és benyitottam a házba, ami ugyan úgy nézett ki mikor elmentem. Nem is tudom, hogy miért fordult meg a fejembe az, hogy valami rossz dolog történhet. Hát mondjuk ezt elkiabáltam, mert mikor a nappalihoz érkeztem Adam és a többiek ott voltak. Adam szigorúan nézett rám. Rögtön tudtam, hogy most nem jöhetek azzal a szöveggel, hogy felmegyek kipakolni, hanem szembe nézek a félelemmel. Eleresztettem a bőröndöket és rögtön oda baktattam Adam felé Niallék pedig egy sajnálkozó arccal figyeltek engem. Mi folyik itt?

-Örülök, hogy láttalak Liam! Hogy telt a 3 napos szabadság...-ekkor egy kis szünetet tartott majd Adam befejezte a mondatott-...a szüleiddel!

Egy pillanatra egy szó sem jött ki a számon, de most tényleg kamuznom kellet az érdekemben.

-Nagyon jól- válaszoltam bizonytalanul, ami egy kicsit rá segített, hogy gyanakodni tudjon Adam.

-Tudod nem szép dolog hazudni egy menedzsernek- mondta érzés nélkül Adam és hátrafordult és az ablakhoz ment.

-Igazából nem az számít, hogy merre voltál és kivel, csak az, hogy miért hazudtál. És miért kellet a többieket is belekeverni a tervedbe? -magyarázta Adam nyugodt hangnembe, ami meglepő volt, de általában ez nem jót jelentet. Általában akkor a legmérgesebb Adam mikor nyugodtan beszél velünk. Nagyot nyeltem. Éreztem, hogy már tudja.

-Honnan tudod?- kérdeztem elcsukló hangon. Adam nem válaszolt e helyet Louis cselekedett, aki átnyújtott nekem egy újságot. Nem hittem a szememnek. Ott voltam rajta. Méghozzá nem is akárhol voltam. A lesi fotósok megtaláltak engem és tettek is róla, hogy nem maradjon titokba a Párizsi kiruccanás. Köpni, nyelni nem tudtam annyira ledöbbentem. Reménykedtem, hogy ilyen cikk sose fog létre jönni, pláne úgy, hogy Adam nem si tud róla.

-Sajnálom Adam- szóltam halkan Adamhez, aki továbbra is az ablaknál állt és hátul össze volt kulcsolva a keze.

-Sajnálhatod is! Ne várd el tőlem fél évig, hogy egy fillért is kapsz a munkádért! Ahogy a többiek se!- ezzel oda ment hozzánk és alaposan szemügyre vett mind az ötünket.- Fél évig ingyen fogtok dolgozni, ha kaptok egy fontot is azt elkobzom tőletek. Arra kaptok csak pénzt, hogy az alapvető dolgokat megvegyétek, de innentől fogva fél évig egy figyinget se költhetek autóra, kiruccanásra vagy bármilyen haszontalan dologra. Megértettétek?

Dorothee

Haza érkeztem vidáman a boltból. Már nyitva volt a ház ajtaja, ami azt jelentette, hogy anyu már itthon van. Boldogan sétáltam be az ajtón és láttam, hogy anyu a reggeli kávéját iszogatja és a Párizsi hírlapokat olvassa. Ám mindkettőt azonnal letezsi az asztalra és oda jön hozzám, hogy megöleljen. Msolyogva néz rám én pedig viszonzom.

-Jó, hogy jössz kincsem! Képzeld valaki hívott téged- mondta anyu mi közben gyorsan visszament és leült ah helyére.

-Ki?- kérdeztem izgatottan.

-Hát épp ez az, hogy nem tudom ki, mert egy mukkot se értettem. Angolul beszélt az illető és férfi volt- mesélte anyu a részleteket. Ez különös. Liam nem lehetett az nem tudja még azt se, hogy nekünk vonalas telefonunk is van a házban. Nem is adtam meg senkinek se az otthoni telefonszámot. Kivéve....mit akarhat tőlem az X-Factor.

Anyu megadta a számot nekem, és rögtön tárcsázni kezdtem és a kagylót a fülemhez nyomtam. Egy ideig csenget majd egy férfihang szólt meg.

-Hallo?

-Jó napot! Elnézést, hogy így megzavarom a teendőiben, de úgy tudom, hogy ezen a számon kerestek engem- magyaráztam angolul az illetőnek.

-Maga Dorothee Schleret?- kérdezte a férfi hang.

-Igen én vagyok az! Miért kérdi?- kérdeztem mi közbe tekergette a telefon vezetéket az ujjamon.

-Én az X-Factor stábjától hívom! Felmerültek némi problémák az X-Factorban és azét hívjuk önt, hogy nem lenne-e kedve vissza jönni az X-factorba? Ugyan is üresedés történt-az utolsó szavakat alig hittem el amit mondtak. Nem tudtam elhinni....jöjjek vissza? Ugye most csak álmodok? Tényleg visszamehetek.....ez a telefonhívás annyira lesokkolt, hogy mozdulni nem tudtam. Csak is egy dolog mozgott. A szívem, ami úgy kalimpált, mint egy kalapács.

A reptéren

Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen rövid lett.:/

A reptéren

Dororthee

Anyu nem volt otthon, ezért magamnak kellet volna főznöm kaját, ha nem igyekszek, mert Liam repülője alig fél óra múlva megy és nekem 20 perc míg oda érek. Gyorsan megettem egy sima pirítóst és rohantam is a repülőtérre. Még mindig nem értettem magam, lélekben még nem tudtam megbocsátani Liamnek. De ilyenkor visszagondolok arra, hogy milyen lenne, ha én lennék a helyébe. Mindenkinek jár egy esély. Egy esély. Sajnos apu ezt az esélyt, amit folyton ráhalmoztam tonna számra -hisz egy szülőnek több esély jár, hisz ő nevelt minket, etetett stb, de apu sose élt vele. Mindig el baltázta és én fokozatosan kezdtem elveszíteni a reményt, hogy apu valaha megváltozhat. Ezzel szembe Liam....Liam megbánta a dolgokat. Bár még mindig nem bízok benne, úgy érzem, hogy egy új embert fogok megismerni. Nem veszem figyelembe a múlt tört részeit. Sok minden történt ebbe a 3 napba. Kezdve Liam felbukkanásával, egyenesen az Eiffel toronyig. Még nem tettek ilyet értem...vagy is, hogy egyenesen eljöttek Londonból Párizsba, csak azért, hogy bocsánatot  kérhessen. Figyelemre méltó és kétség kívül, hogy az ember nem tenne ilyet, ha nem gondolná komolyan az egészet. Ezzel szembe Liam igen is komolyan gondolta mind ezt. És örülök. Örülök, mert sokan nem gondolkodtak volna így. Apa sose tudott így gondolkodni. Néha azt kívánnám bárcsak olyan férfi lett volna apám, mint Liam. Mert, hogy Liam jobban eltudná játszani az apa szerepét az biztos. Már megérkeztem a reptérre. Most már csak meg kellet keresnem Liamet. Ami nem könnyű, hisz hétköznapi emberek között, neki is be kell olvadnia a környezetbe. Próbáltam mindenfelé keresni. Átkutattam az egész repteret, de semmi. Tanácstalanul dőltem neki a hátam mögötti oszlopnak. Lehet, hogy már felszállt és elment. Minden bizonnyal. És mikor ezt mondtam magamnak, akkor valaki megpöckölte a vállamat ujjával. Felkaptam a fejem és egyből oda kaptam a fejem az idegen elé. Sötét napszemüvege és kalapja elrejtette tekintetét és haját, de, hogy még jobban kitűnjön furcsa álcájával a tömegből egy szürke sálat is húzott az arcáig. Majd a sálat le is húzta az arcáról és már rögtön felismertem az illetőt.

-Hát eljöttél- állapította meg boldog mosollyal az arcán. Nyilván nagy kő esett le a szívéről, amiért látta, hogy eljöttem. -Pont végszóra!- állapított meg a karórájára pillantva.

És ekkor a bemondó közölte, hogy 1 perc rendelkezik a londoni gép utasainak arra, hogy felszálljanak a gépre. Hogy Liam is tudja, közölték angolul is a helyzetet.

-Nos...-szóltam zavartan. Ilyenkor nem tudtam mit mondani...mit is kéne ilyenkor tenni? Még sosem búcsúztam el így...mármint baráttól. Illetve igen Idától, de Liam fiú. És a fiúkkal sosem értettem meg magam.

-Igen- vakarta meg a homlokát- Ha kéne társaság, hívj fel és itt vagyok a legközelebbi géppel!- nevette el a végét, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. De még mindig nem tudtam, hogy mit is csináljak. De nem kellet, mert Liam lágyan megölelt engem. De, hogy ne essék félreértés belőle, hátba veregetett, mint egy régi ismerőst. Inkább örültem is neki, hisz ezek vagyunk. Barátok. Liam elengedett és visszarakta a sálat a nyakára és lehúzta szemüvegét, hogy lássam még utoljára barna szemeit.

-Látjuk még egymást Dorothee Schleret!- mondta sunyi mosollyal és el is takarta rögtön, hogy véletlenül se ismerhessék meg őt.

-Azt meghiszem- ezzel Liam hátat fordítva elindult gyors léptekkel a gépe felé. Én pedig csak figyeltem, ahogy elhalad és beolvad a környezetbe. Végül is jól zárultak a dolgok. Kivéve, hogy kevesebb bevétel jön mostantól a házhoz. Ezt még emésztenem kell. De lényegébe fura módon minden úgy alakult, ahogy kell.

Liam

Már a repülöm ültem, elégedetten. Sikerült az, amiért eljötte ide. Dorothee megbocsátott. Bár még bizonyítanom kell előtte, hogy igen is méltó vagyok arra, hogy igazi barát vagyok a számára. Megbántam ugyan, hogy kirúgattam, de még is örülök, hogy Dorotheenak végül itt sem kell sérüléseket szenvednie. Okos és ügyes kezű lány, neki sokkal különb helye van ennél a cukrászdánál. És végül is tanulságos 3 nap volt ez. Egyrészt megtanultam, hogy ne avatkozzak mások életébe, hiába is fáj, mert azzal csak azt érem el, hogy még jobban meg utáljanak. Másrészről,2 év francia kihagyás után, újra megtanultam franciául, ami mostantól fontos lesz számomra. Ugyan is úgy tervezem, hogy gyakrabban fogok eljárni Párizsba. Bár nem bánnám, hogy úgy lenne, mint régen, hogy csak elkocsikázok a hotelhez és ott beszélek Dorotheeval, de ez most nem így van. Nyugodtan dőltem hátra a székembe, hisz tudtam, hogy nem érhet mára semmilyen balszerencse.

A titok kitisztult

A titok kitisztult

Dororthee

Liam tekintetét fürkésztem, amiből nem tudtam semmit kiolvasni. Túlságosan is sokat mondó volt a szeme. Pedig én csak egyszerűen rákérdeztem, hogy igaz, amit írt. De ő csak hallgat. És nem mond semmit. Ennyire kétesélyes a válasz? Vagy csak nem tudja, hogyan fejezze ki magát. A déli harangszó zökkentet ki engem a gondolkodásomból. A templom harangját ideáig is ellehetett hallani, jelezve, hogy dél van. Liam közbe lassú léptekkel megy el mellettem.
-Ideje készülnöm- ezzel a mondattal már távozott is volna, ha csak én nem állítom le a vállánál keresztül.
-Hé, válasz nélkül nem mehetsz -makacskodtam. Rákérdeztem valamire, neki pedig kötelessége lenne válaszolnia. Hisz, senki se tudná jobban, mint Liam, hogy miért írta.
-Gondolj azt, amit akarsz! Nem akarok belekeverni az érzéseidet- ezzel a válasszal elsétált, ám még visszafordult felém- Amúgy örülök, hogy megbocsátottál. Remélem, hogy a reptéren még láttalak téged! Szia!
Ezzel el is indult, én pedig értetlenül vissza fordultam a korláthoz és tovább nézegettem a várost. Valaki érti mi volt? Mert én egy cseppet sem. Liam miért nem volt hajlandó elárulni. Nem akar belekavarni az érzéseimbe? Mondjuk jogos, ha most megtudnám, hogy igaz vagy sem, akkor tényleg össze lennék zavarodva. Mondjuk, jobban éreztem volna magam, ha azt mondja igen. Nem is tudom, hogy miért, csak a szívem ezt súgta....annak ellenére, hogy fejbe még mindig dühös vagyok rá. Viszont rosszul esett volna valamennyire, ha nemet mond, de ugyanakkor meg is értettem volna. Valamikor jobb, ha az ember nem tud mindent.....talán így a legjobb. Ha most elmondaná Liam a választ, akkor nem tudnám kezelni, bármit is mondjon. Egyelőre még megfontolom, hogy kimegyek-e a reptérre. De mondjuk nem szép dolog lenne. Hisz ő amint megtudta rohant is, hogy elköszönjön. Nem lenne szép, ha nem mennék el.

Harry

Nem igaz! Nem igaz! Több mint fél órája kotorászok a szekrényembe de hiába. Épp a kedvenc öltönyömet keresem, amibe a randira megyek Treshával. De eddig semmit sem találtam. Csak túrtam a ruha kupac közt, de sehol sincs. Most megkérdezitek miért nem veszek föl más ruhát? Egyszerű a válasz. Mert különleges nap ez a mai. Treshát rávettem, hogy egy igazán romantikus helyre menjünk. Méghozzá az egyik flancos étterembe Londonba. Ez a legjobb étterem. És persze a legdrágább, de ha így tudom levenni a lábáról...de ha nem találom meg azt az öltönyt, akkor nem is fogom levenni a lábáról. És nincs sok időm. Bár 11 óra van, már délbe el kell kezdeni az étterembe végrehajtani egy felújítást. Ugyan is kikérem magamnak, hogy több ember előtt, akiknél talán még egy két kamera is elő fordul elrontsák a randit. Ezért egy külön helyet foglaltam le. Ahol csak mi vagyunk. Viszont nekem kell elrendezni ott a dolgokat és most is mit csinálok? Az esti ruhámat keresem. Halottam, hogy nyitódik az ajtóm, ami most nem nagyon izgatott, mert a fiúk bármikor rám törnek.
-Csak nem jótékonyságra dobtad ki a szekrényedből a ruháidat?- kérdezte egy ismerős hang kuncogva. Már tudtam is ki az.
-Louis a helyett, hogy gúnyolódnál segíthetnél nekem-tanácsoltam egy kissé undokan. Nem voltam vicces kedvembe.
-Oké! Mi a gondja a betegünknek?- ült le az ágyamra egy pimasz vigyorral.
-Nincs –meg - az- öltönyöm- szótagoltam el a szavakat, hátha ki veszi belőle mire gondolok. Mert most arra gondolok, hogy valamelyikük könnyedén elsuhinthatta tőlem.
-Arra ronda szürkére gondolsz?
-Nem is ronda, csak egyedi- mondjuk mond valamit Louis, de ezzel még nem távozik a kedvenceim közül.
-A te egyedi öltönyöd a tisztítóba van- válaszolt nyugodtan, és lazán Louis, mire én rá förmedtem, és oda rohantam az ágyhoz.
-Mi van?- kérdeztem idegesen. Persze tudom, hogy mit mondott Louis, de milyen jogon vitték el?
-Igen, úgy bűzlött mi után Zayn véletlenségből ráöntötte tejet, hogy elvittem a tisztítóba- fogta be az orrát és játszotta el Louis, mintha büdös lenne. Zayn! Azonnal rohantam Zayn ajtajához és ütögetni kezdtem az ajtót. De semmi válasz.
-Hiába dörömbölöd! Zayn már elment- mondta a hátam mögött Louis, egy kis életkedvvel. Viszont ez még jobban bosszantott, hogy Louis még élvezi is a dolgot.
-Hova?- kérdeztem egy gyors fordulattal az élen: Louis egy kicsit hallgatott. Ez egy kicsit furcsa is. Általában Louis akkor szokott gondolkodni, amikor valami komoly baj van. Valami történt Zaynnel?
-Dusztom sincs- emelte föl hirtelen a fejét mókásan Louis, én pedig gerjedve támadtam rá, ám Adam leállított minket.
-Mit csináltok? Ez a ház nem egy csatatér-lépkedett föl a lépcsőn Adam. Nem túl jó kedvébe volt, ahogy az arcát néztem.
-Ő kezdte-mutatott rám Louis.
-Jaj de felnőttes- mondtam gúnnyal az élen.
-Nincs még hír Liamről?- fonta össze a karját Adam. Ohh! Csak nem szimatot fogott. De először nyugodjunk meg, nem biztos, hogy azért kérdezi.
-Nem, sajnos nem- rázta meg a fejét Louis, mintha mit se tudna róla. Való igaz, hogy nem is tudjuk, hogy mi van vele, csak annyit, hogy Párizs utcáit járja a családi otthona helyett.
-Hát én pedig tudok -ezzel Adam a háta mögül elővett egy újságot, amin Liam volt a címlapon, méghozzá az Eiffel toronynál. Ajaj! És hiába a távolság, Párizsba is megtalálják a fejesek. És most mit tegyünk? Hisz, falazunk Liamnek, de most, hogy kiderült....most mondjuk el az igazat, hogy aztán mi is bajba kerüljünk. Vagy pedig, legyünk olyan rossz barátok, hogy hátba szúrjuk Liamet.

Az Eiffel Torony

Az Eiffel Torony

Még mindig nem voltam hajlandó Liamet elengedni. Még mindig nem tudom mi kényszeríttet erre, csak azt tudom, hogy szeretném ha itt maradna, legalább addig, míg össze szedem a gondolataimat, és elmondjam, hogy én, hogy érzek. Nem tudom most mit gondol e pillanatba Liam, de biztos, hogy érti, hogy miért szaladtam neki, még ha én nem is. Egy kicsit eltávolodtam tőle, majd a szemébe néztem. A szemébe a remény fényét láttam meg. A reményt, hogy ezzel valamire utalni akarok, hogy megbocsátok neki. Elfordítottam a betonra a tekintettem, és onnan szűrtem ki a megfelelő a szavakat. Liam csak egy helyben állt és figyelt engem. Ilyen közelbe úgy se tudhatott az elmúlt egy hétben. Mikor összeszedtem a szavakat, bátorodva néztem fel Liamre.
-Liam megtanultam azt, hogy az embernek adhatunk még egy lehetőséget, de én hiába adnék, már nincs meg a bizalmam- kezdtem el a monológomat, amit szépen áthegyezetten gondoltam át.
-Ezt megértem-válaszolt Liam rekedtesen.
-Nem is tudom, hogy akkor még is, hogy tudok megbocsátani neked, ha nincs meg a bizalmam....mert mégis nem érzem a gyűlölettett, inkább a megbocsátást magamba-öntöttem ki a lelkemet, valójában tényleg ezek voltak bennem, ezért mondtam erre, hogy vegyes érzések- Nem tudok haragudni rád, ugyan akkor nem tudok bízni se benned.
-Nem kell, hogy bízz bennem, egyelőre nekem elég egy megbocsátás- mondta Liam halkan. Egy kicsit elgondolkodtam, majd bólintottam.
-Megbocsátok - mondtam ki azt a szót, amire Liam epekedve várt- És öntsünk tiszta vizet a pohárba, adok egy esélyt arra, hogy vissza szerezd a bizalmamat.....tehát......barátok-nyújtottam elé a kezem, ő pedig habozás nélkül oda nyújtotta elém a kezét, és egy rövid kézrázással megpecsételtük az újrakezdést.
-Barátok - mondta utólag, mikor elengedte a kezemet. Ezután csönd lett, de nem az a csönd, ami kínos, mint szokott lenni köztünk. Sokkal inkább az a meghitt, barátságos. Nem is tudom, hogy végül is miért akartam, hogy újra kezdjük ezt az egészet. De a lelkiismeretem valószínűleg nem nyugodott volna, ha nem teszem meg. Meg ami reggel történt...Meg hát én elnézős vagyok, ez a szerencséje Liamnek. Elnézem, hogy kirúgott a munkámból. Liam közbe az Eiffel tornyon akadt meg a szeme. Egy halvány mosoly is megjelent az arcán.
-Van még időm, hogy körül nézek ott fent-mutatott az Eiffel toronyra. Mondjuk én is régen jártam ott. És valóban szeretnék felmenni oda. Csak erről jut eszembe....
-Egy petákom sincs- ráztam meg a fejemet, mi közbe a zsebembe kutázkodtam, de biztosra veszem, hogy nem raktam be pénzt. Nem is gondoltam, hogy ma valamire költenék is.
-Semmi gond! Nálam még van r elegendő, kifizettem a te részedet- vette elő a zsebéből a pénztárcáját, ami bőrből készült, kizárólag férfi tárca lehetett, ami a kezébe volt.
-Nem Liam, nem szeretek tartozni-tiltakoztam az egyik kezemmel, viszont Liam mintha meg se hallotta volna.
-Én viszont ragaszkodok hozzá, különben is már azzal kifizettél, hogy megbocsátottál, és hajlandó vagy újra kezdeni velem- magyarázta Liam az okokat. Bár most így átgondolva, lehet, hogy ennyivel még jön is.....ha már kirúgatott a munkahelyemről, akkor ez a legkevesebb.
Elindultunk az Eiffel toronyhoz, és a jegypénztárnál megálltunk. Viszont mielőtt átadta volna Liam a pénzt, eszembe jutott valami.
-Liam euróval fizetnek- suttogtam a fülébe Liamnek, aki pedig visszasúgott nekem:
-Tudom de szerintem nem ritkaság, ha a kezükbe akad egy-két font, különben is ide van kiírva a táblára, hogy mennyi fontot kell fizetni-mutatott a mellette lévő táblára, amin franciául, és angolul is fel volt írva a belép, és, hogy mennyit kell fizetni euróba, fontba. Liam nyugodtan átadta a férfinak a pénzt és beléptünk az Eiffel Toronyba. Utoljára 1 éve jártam az Eiffel toronyba, ami fura, hisz párizsi lány létemre, mások egy évben akár 5-ör is felmerészkednek. Én viszont nem is vagyok az a csavargós típus, nem szeretek nagyon sehova menni. Úgy vagyok vele, ha nincsen egy barátom se, akivel lóghatnék itt akkor minek. Legfeljebb megnézem, hogy milyen a város, na meg, a anyu elküld boltba, akkor teszem ki lábam, de amúgy otthon ülős típus vagyok. Gondoltátok volna? Én, aki Londonba 3 hónapot töltött, és meg sem állt egy pillanatra se. Pedig igen....de Londonba mindig történt valami. Azt nem mondom, hogy itt Párizsba hétköznapi dolgok történtek, de mégis nyugisabb, mint London. Gondolataimból Liam ébresztett föl.
-Gyere-szólt utánam Liam, aki már a liftnél ácsorgott, oda futottam, és beszálltunk az üveg ablakos liftbe. Én nem voltam hozzászokva ehhez a liftezéshez. Mindig a lépcsőn jártam mivel addig is csodálhattam a várost, hogy kicsinyül le, viszont így nem mértékkel, hanem fokozatosan kezdett kisebbedni a város. Bár most Liamnek nincs sok ideje a lépcsőzésre, ezért most nem bánnom, ha lifttel megyünk. Jobban rá érek jó magam, mint Liam. Már otthon biztos várják. Mikor megékeztünk kinyílt a lift ajtaja, és Liammel, és néhány emberrel együtt kiszálltunk. Liam megállt mi közbe a többi ember ment amerre látott. Liamre néztem.
-Tudod én még nem jártam az Eiffel toronyba ezért...-próbálta elmagyarázni, hogy segítsek, igen. Most én vagyok az idegenvezető.
-Megfelelő embert találtál- ezzel a mondattal elmentem egy irányba, Liam pedig követett. Tudom, hogy a várost szeretné megpillantani. Itt a tetején több választási lehetőség is van. Viszont én felfedeztem néhány éve egy nagyon jó részt, ahol pedig rajtam kívül nem járt senki. Legalábbis mikor oda mentem nem volt senki ott. Onnan tökéletesen lehetet látni a Louvre múzeumot, ami konkrétan üvegháznak nézz ki. Lehet, hogy már hallottátok róla. Én még sose jártam benne, annak ellenére, hogy többször is láttam a kívülről. De egy vagyont kell fizetni a belépőért. És nem hiszem, hogy anyu is el lenne ragadtatva, ha a félretett pénzemet erre költeném. Végre megérkeztünk, illetve megérkeztem. Liam biztos egy kicsit megkavarodott a labirintus szerű Eiffel tornyon. Meg is értem. Nem sokkal később ő is megjött. Én már a korlátra támaszkodva csodáltam a Louvret, miközben hajamba belecsapott a szellő. Liam oda ment hozzám, és ő is megtámasztotta magát. Egy ideig csendbe néztük a várost. Az idő mindenestre nem épp a legszebb volt. Borus, és szürke volt. Bármikor kitörhet az eső. Nem csodálom, hisz ősz van. Ilyenkor a leggyakoribb a záporok, zivatarok.
-Dorothee szeretnék bocsánatot kérni-szólalt meg hirtelen Liam. Nem tudtam egyből reagálni. Mivel nem tudtam, hogy pontosan mire értette.
-Azért, mert kidobtak a munkahelyedről?- tette fel kérdésbe, bár eleinte nem értettem, hogy miért, de aztán megértettem.
-Már hívtak telefonon, hogy hivatalosan is ki vagyok rúgva, de lehet, hogy igazad volt a munkahelyemmel kapcsolatba- szóltam sejtelmesen- Tényleg nem valami forgalmas hely, és a főnök se kedves. Az nem fér a fejembe, hogy tudtad meg alig 1 perc alatt megállapítani, hogy nem egy paradicsom.
-Elég volt rá nézni-szólt egyszerűen Liam, én pedig továbbra is némán néztem. Erre egy kicsit elnevettem magam.
-Mond csak, te tényleg nekem írtad azt a dalt.....amit a rádióban adtál le?- kérdeztem egyik kicsit félénken, és fokozatosan feléje fordítottam a fejem.
-Tudod az a dal, akkor jutott az eszembe, mikor elmentél-mesélte Liam, kissé elérzékenyülten.
-Bevallom, hogy az elejét hallgattam meg csak elsőre, túlságosan is haragos voltam rád -vallottam be az igazságot, bár ma reggel meghallgattam végig a dalt, mert ismételtek a rádióban.
-Ohh- válaszolt Liam egy kicsit keserűen.
-De utána végig hallgattam, és hát...nem tudom mit mondjak-mondtam egy kicsit zavartan. Tisztán emlékszem még arra a sorra. Ami továbbra se hagy nyugodni.
It was not the guts to admit that I like.
There was no guts,
It was not the guts to admit that I like.
Ez...ez a 3 sor nem tudott nyugton hagyni. Mivel ez annyit jelentett angolul, hogy nem volt bátorsága bevallani, hogy kedvel engem. És hát egy kicsit megzavarodtam, hogy vajon, hogy érti.
-És mond Liam, igaz volt az a sor is....mikor azt énekelted el...hogy kedveltél-néztem Liamre, aki teljes szögből hozzám fordult, ahogy én is. Megölt a kíváncsiság, főleg úgy, hogy ez vajon barátiasan értette....vagy....

Kis türelem

Nyugalom, nem azt akarom bejelenteni, hogy most szünet lesz,csupán közlöm a mostan írás hiányom okait. Mert mindenki észrevehette, hogy kevesebbet írok mostanában. Nos hát van egy szó rá. Iskola. És mindig is jó tanulónak számítottam és most, hogy 9.-es vagyok, ezért még többet kell tanulnom, hogy megtarthassam ezt az átlagot. Másik, hogy mikor elkezdődik az iskola minden szempontból lustálkodok, szóval első csapásra kimerít az iskola, viszont 1-2 hónap múlva, hogy aktívabb tudok lenni. Remélem megértitek,de ebben az időszakban az iskola fontosabb, viszont az őszi szünetbe és a téli szünetbe (remélem) betudom pótolni a hiányt.Addig is számítsatok 1 hetente rám,de akkor is hozok részt,úgyhogy nem kell pánikolni.

Ilona

Megbánás

Megbánás

Dorothee

A fülemnek még mindig nem hittem. Mit keresett itt az a semmire kellő?
-Miért volt itt?- kérdeztem anyutól ő pedig húzogatta a száját.
-Hát nem igazán tudtam, mivel nem beszélt franciául, csak valamit összecsapott, de lényegében téged keresett-mesélte el anyu, higgadtsággal- Én pedig megadtam neki a címedet!
Most már értem! Liam először otthon keresett, majd mikor nem talált engem, utána megkeresett a munkahelyemen. És így nem is olyan meglepetés, hogy ott volt. Sőt várható volt, ha megadják a címemet, akkor egyből utánam ered. De ezt csak bosszúból csinálta? Liamből viszont nem nézném ki azt, ha utálna utánam loholna Párizsba csak, hogy bosszantson! Oh most meg elterelődött a figyelmem.
-Hogy adhattad oda neki?- támadtam le anyut mikor észhez tértem, de úgy érzem hiba volt.
-Honnan tudtam volna, hogy utálod?- kérdezte szét tárt karokkal.
-Oké, ez igaz-vakartam meg zavartan a tarkómat. Mondjuk anyu nem tehet semmiről, ő nem tudta, hogy ki is ő. Ha tudta volna biztos, nem adta meg volna a címemet. Egy kis csönd uralkodott a házon. Egyikünk se szólt.
-Figyelj! Ahogy te elmesélted, szerintem Liam nem azért jött ide, hogy idegesítsen-szólalt meg hirtelen anyu. Némán hallgattam. Nem tudtam mit válaszolni. Hisz tényleg én is tudtam, hogy Liam nem lehet olyan gonosz, hogy eljöjjön ide, csak azért, hogy idegesítsen.
-Mit gondolsz? Ha tényleg rosszat akarna neked, akkor miért nem bírta elviselni a főnököd? -én csak felsóhajtottam, és a plafonra szegeztem fejem. Tudtam, hogy anyu igazat, mond, hisz mindig igaza lett. Ő mindenre tudja a jó választ, és hát lehet, hogy most is szabad szemmel nézi a történteket. Ilyenkor nem izgatja, hogy a rokona vagyok, csupán a hasznos tanácsot adja. Ami jó, mert van olyan szülő, aki még akkor is a gyermeke oldalán áll, ha tényleg ő bűnös a történtekért. Anyu viszont szeretne rávilágítani a helyes útra. És hát ilyen nagyszerű anya nem mindenhol van. És lehet, hogy most igaza van....

-----*-----

Másnap délelőtt járkáltam az Eiffel torony közelében. Úgy gondoltam, hogy a történtek után ideje kiszelőztetni a fejem. Ideje elgondolkoznom, hogy Liam vajon mit is akar.....mert száz százalék, hogy nem ismer más francia lányt, rajtam kívül. Mert ha ismerne jobb kiejtése is lehetne. De a munkámból is csak azért rúgott ki, hogy engem védelmezzen? Végső soron, lehet, hogy anyunak igaza lehet....Liam látta, hogy bánik velem a főnök akkor, és hát ebből azt következtette le, hogy nem lehet valami jó munkám. Nem igaz...próbálok érveket kitalálni, de....akárhogy nézzük Liam kitud szabadulni mindegyikből, mert összevéve csak jót akar. És tényleg eljött hozzám Párizsba, csak azért, hogy bocsánatot kérhessen, ezt ő maga is elmondta. Ráadásul ma reggel amit halottam...lehet, hogy én reagáltam túl, és valóban csak ezért jött Liam elém. Bár tudnám az igazságot...az a helyzet, hogy a történtek után, már akárhogy is szeretném, de nem tudnék hinni Liam szavainak. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a járdán. Felnéztem az Eiffel toronyra. Most nem igazán szép látványa volt a borongós idő miatt. Mintha belőle is kialudt volna a fény....mint belőlem. Emlékszem mikor először eljöttünk az Eiffel toronyhoz. Én és a nagymamám. Anyu dolgozott, és megkérte aput, hogy vigyen el engem az Eiffel toronyhoz, mivel már rég el szeretnék oda menni. De apu inkább a nagyihoz vitt, ezért vele kellet elmennem. Igen, apu még arra se volt képes, hogy elvigyen engem az Eiffel toronyhoz. Hogy egy kis örömet tudjon varázsolni az életembe. Aputól nem kaptam semmit. A nagyitól persze kaptam sok mindent. És talán az volt a legcsodásabb, hogy nagyi javaslatára este mentünk az Eiffel toronyhoz....mivel akkor a legszebb maga a torony, és maga az város is. És igaza lett. Nagyon élveztem, főleg, hogy félek a magasba, még is most igen is bátor voltam lenézni. Azóta egyedül járdosom az Eiffel toronyba....lehet, hogy....segíthet talán. Már indultam volna az Eiffel toronyhoz mikor valaki leszólított.
-Dorothee!- kissé túlságosan is ismerős volt ez a hang. Ledermedtem. Mit kereshet ő itt? Mikor meghallottam a hangját, elfogott a düh, mikor már lerendeztem ezt önmagamba. Rájöttem, hogy hiába akarnék megbocsátani neki, attól még nem tudnék.
-Dorothee- futott hozzám lihegve, én pedig csak továbbra is egy helyben álltam. Nem akartam a szemébe nézni. Minek? Hogy még jobban meg tudjam vetni.
-Tudom, hogy látni sem akarsz, és ezt megértem- eltalálta, valóban nem akarom látni, még ha akarnék is- Tudom, hogy rosszat csináltam a medállal kapcsolatban. És most is, hogy kirúgattalak....de én csak jót akartam azzal tenni veled. Láttam, hogy bánik veled a főnököd és elpattant bennem a húr.
Elég, elég! Nem akarom tovább hallgatni, bármennyire is elhiszem a szavait.
-Sajnálom! Bocsáss meg-szólt lágy szavakkal hozzám. De én nem tudtam reagálni. Mintha egy fadarab lennék, aki egy helybe áll, és nem reagál semmire. Egy ideig nem szólt Liam semmit, én meg nem is akartam. Nem tudtam, hogy mi a legmegfelelőbb szó a bennem keringő érzelmekre. Vegyesek...így is mondhatnák.
-Ez azt jelenti, hogy nem bocsátasz meg- állapította meg a hallgatásomat, hangján érezni lehetett a reménytelenséget- Nyugi! Nem foglak zaklatni, ma indul a gépem Londonba! Nem kell hallgatnod a bocsánatkéréseimet.- egy kis szünet után, már halkan jegyezte meg ezt- De egy dolgot jegyezz meg....én sose akartam ártani neked!
Ezzel hallottam, hogy megindul, és én még csak nem is válaszolok semmire. Nem tudtam miért....könnyedén kioszthattam volna. De nem tudtam. Egy gombóc volt a torkomba, ami még jobban idegesített. Most nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam, hogy mit kezdjek az érzelmekkel. Szinte már túluralkodtak rajtam....annyira, hogy még tudatába se voltam, hogy most mit fogok csinálni.
-Liam- fordultam hátra felé, Liam után kiabálva, és minden erővel futottam- Liam ne menj el! Nem akarom, hogy elmenj!
Gyors irammal futottam feléje, Liam pedig döbbenten állt amikor látta, hogy utána futok. Végül csak is ő maga tudott megállítani a futásomba. Neki rohantam a mellkasának, és oda bújtam hozzá. Nem tudom, hogy mi kényszeritett erre rá! Csupán azt tudtam, hogy a bűntudatom felemésztett volna, ha ezt nem teszem meg. Tulajdonképpen jó magam se tudtam, hogy mit  csináltam, csak azt, hogy fájt volna, ha elengedem. Éreztem, hogy mind két karját átfonja a hátamon, és viszonozza az ölelésem. Van egy olyan érzésem, hogy tudja, miért is csináltam ezt.

Rádió

Rádió

Dorothee

Nyilvánosan bocsánatot kérni....de engem nem tisztelne ennyire, hogy meg is tegye az én kedvemért. Már csak az a kérdés, hogy honnan tudja, hogy hol dolgozok? Az oké, hogy Párizsig tudja az irányt, de honnan a fenéből tudja, hogy hol dolgozok? Talán Ida....nem ő sem tudja, hogy pontosan hol dolgozok, ezért ő rá se tudok gyanakodni. De akkor ki lehetett? Vajon ki derítette ki? Magánnyomozót biztos nem küldhetett rám...már csak az a kérdés, hogy akkor honnan szerezte meg a címet. Próbáltam közbe emészteni a kirúgást. Biztos, hogy a főnököm egy életre végzett velem. Ma tényleg nagyon haragtartós kedvébe volt, és biztos, hogy most a pokol legmélyebb bugyraiba is képes lenne engem kívánni. És ezt kinek köszönhetem? Hát egyrészről magamtól, hisz tudhattam volna, hogy nem szabad még elejteni egy tányért sem, amit oly nagy becsbe űz. Ami a pénzt illeti, fogalmam sincs  mi történt...de az biztos, hogy nem én loptam el. Csak rosszkor voltam rossz helyen. Jobban ez fogalmazható meg ebben. De, hogy Liam egyszeribe berobban, és elkezd veszekedni a főnökömmel ...mondjuk az nem rosszból csinálta, senki sem csinál rosszat azzal, ha kiáll egy emberért. De ennyire? Inkább fel nem bukkant volna, lerendeztem volna én egyedül, és még most is dolgozhatnék, de a főnök azt sem tűri el, ha a mi alkalmazottjainak olyan barátai vannak, akik hatással vannak a cukrászdára. Hát Liam kiharcolta, hogy kirúgjon.....és ezzel csak még jobban elszomorítom magam. Már a saját utcámba jártam. Fogalmam sincs mit mondok anyának? Mit fog szólni ehhez? Ki akartuk fizetni az adóságot....hogy aztán gyűjtsünk arra is pénzt, hogy valahol máshol új életet kezdjünk. De nem! Nem is tudom, hogy anyu mit fog szólni ehhez, ha megtudja...inkább visszakönyörgöm magam a cukrászdába. De végül is szembe kell nézni a félelmekkel, nem igaz? Nem csodálkoznék azon, ha anyu elküldene melegebb éghajlatra...lényegébe én okoztam neki csalódást. És magamnak köszönhetem, hogy olyan ügyetlen voltam akkor mikor Liam figyelt engem. Már az ajtónál álltam. Gondolkodtam...nem illendő dolog úgy bemennem, hogy nincs semmi jogom ebbe a lakásba élnem. Ezért, mint egy hétköznapi ember bekopogtam az ajtóban. Anyu kinyitotta az ajtót, aki meglepően nézett rám. Nem csak azért, mert kopogtam, hanem azért, mert nem szoktam ilyen korán jönni a munkahelyemről. Reggel 9-től este 6-ig igázom magam a cukrászdába, és most délután 3 óra van.
-Bejöhetek?- kérdeztem udvariasan anyutól.
-Kicsim miért viselkedsz úgy, mint egy vad idegen?- nyitotta ki jobban az ajtót, hogy beférjek rajta.
-Mert semmi jogom, hogy ebbe a házba úgy, mint egy elkényeztetett hercegnő- mondtam elhalkulóan, és az egyik székhez mentem az asztalnál. Megtámasztottam magam vele a kezén. Mély levegőt vettem. Nem bírtam anyu szemébe nézni.
-Kicsim mi a baj?- jött közelebb anyu.
-Kirúgtak, vagy is nem a főnök, hanem felmondtam, vagyis...valaki felmondatott engem -kerestem a megfelelő szavakat, amik e pillanatban elég nehezen mentek.
-Kicsim most magyarázd el érhetőben?- mondta a hátam mögött anyu. Anyu felé fordultam, és készen álltam a teljes igazságra.
-Liam kirúgatott- ekkor nem bírtam tovább, és a könnyeim kezdtek gördülni az arcomon. Már nem bírtam a bennem lévő feszültséget, és...eltört a mécses.
-Liam?- ráncolta össze homlokát anyu. Igen anyu nem tudja ki is az a Liam Payne...még így hangzás képen se, anyu biztos nem jártas a mai bandákról. És hát készen álltam a teljes igazgató elmondani.
-Ez egy hosszú történet....-húztam föl a fejem, meglehetősen elég nehezen.
-Mivel szabad az egész délutánod én ráérek-ült le a székre, és alaposan "kihegyezte" a fülét, mivel a füle mögé tette szőke tincseit anyu. Elég furcsa volt, mivel anyut sose láttam, hogy így hátra tette volna a füléhez a haját, ha kiengedve hordta, akkor mindig rejtegette a fülét, mondván túlságosan is eldeformálja az arcát. Pedig most, hogy nézzem, nem tűnik olyan borzalmasnak, mint, ahogy ő lefestetette. Na de itt az idő, hogy meséljek. Leültem és az elejétől a végig, minden apró részletett elmeséltem. És úgy meséltem el, hogy az akkori véleményeimet tartsam meg, és ne tegyek hozzá negatív vagy pozitív jelzőket. Tehát, mintha most élném át, úgy meséltem anyunak. Anyu pedig türelmesen végig hallgatta a törétnetet. Reméltem, hogy a megfelelő reakciót hozza elő, és egyetért azzal, hogy Liam egy szemét.
-Meg kéne bocsátanod neki- válaszolta karba tett kézzel, én meg azt hittem kis híján kiesek a székből.
-Liamnek?- álltam föl a helyemről. Egy kicsit felszaladt bennem a pumpa, hisz nem épp erre számítottam. Anyu pedig csak bólintott a kérdésemre.
-De mivel érdemelné ki?- kérdeztem most már idegesen.
-Mondjuk azzal, hogy próbálja helyre hozni a dolgokat-nézett rám merészen anyu. Tudtam, hogy a szülőn nem lehetett felül kerekedni, hisz mindig nekik van igazuk, de én is, mint lázadó tinédzser nem mindig hallgat anyukájára.
-Anyu én ezt nem hiszem el! Azok után, hogy ellopta a medálom, kirúgott a munkahelyemről megérdemelné a megbocsátást? -hangsúlyoztam ki a hibáit Liamnek, mivel hát végtére nem egy kis "bűntettről" van szó.
-A történet alapján szerintem meg kéne. Mindannyian követünk el hibát- ilyenkor nagyot nyelt, tudtam mire gondol- Igazából csak azt nem lehet megbocsátani, ha az illető folyamatosan hibába ütközik, és te mindig megbocsátasz neki-anyu már a könnyeivel küszködött, én pedig vártam míg befejezi, aztán pedig megvigasztalom- Igazából, ezek apró félrelépések, amit még helyre lehet hozni...de, amik folyamatosan húzódnak 10 évnél tovább is, ott már tényleg gond van.
Anyu végül sírásba tör ki. Megöleltem anyut. Lehet, hogy igaza van. Elvégre Liam közel sem összehasonlító apuhoz. Hisz anyu most apuról beszélt. Aki neki is szenvedést okozott. Anyunak közbe simogattam a hátát fel- le, hátha megtud nyugodni. De igazából, nem igazán jó, ha anyu visszaemlékszik. Sokszor a sírás határán áll ilyenkor. Igen apu sok szenvedést hozott az életünkbe, és ez össze sem hasonlítható Liam hibáival. Ám de még is nem tudtam megbocsátani. Ahhoz túlságosan is sokat csalódtam, hogy megbízzak az emberekbe. Hangulatváltás kell, de gyorsan. Gyorsan végig mértem a konyhát, hogy mivel lehetne elűzni ezt a sok negatív energiát. Majd megakadt a szemem a rádión. Hát persze! Ha egy kicsit hallgatjuk, akkor mindig jobb kedvre derülünk. Főleg, hogy teljesen eltérően képzeljük le, amit mondanak benne, ezért jót szoktunk anyuval nevetni.
-Bekapcsolom a rádiót- jelentettem ki határozottan, és oda siettem a fürdőszoba melletti polchoz, amin a rádió volt. Gyorsan megtekergettem a rádiót, ahol meg áll azt fogjuk hallgatni. Végül egy adót sikerült találnom. Leültem anyuval, és hallgatni kezdtük a rádiót. Ilyenkor délután zeneszámok emennek ugyan, akik küldik ismerőseiknek, családjuknak a számukat. Ám előfordult nem is egyszer, hogy maga az illető énekelte el a dalt, vagy a saját dalát. Szóval itt mindent lehet, ami a zenével kapcsolatos. Én oda rohantam a pulthoz, és öntöttem még magamnak egy narancslét.
-És most egy meglehetősen csetlő-botló nyelvű angol fiú szeretne elénekelni egy saját dalt -közölte a műsorvezető megjegyzem mókás hangja volt. Én visszasiettem a helyemre a narancslével.
-Ezt a számot annak a lánynak írtam, akitől csak egy bocsánatkérést várok el-ekkor a számba lévő narancs levet kiköptem a számból. Azt hiszem rosszul halottam... de ez Liam hangja volt. Bárhol felismerem a hangját. Bár a brit akcentusa véget elég nehéz volt megítélnem, de aztán rájöttem, hogy ez ő. Anyu a narancslé esőnek köszönhetően pár csepp hullott, ám láttam az arckifejezésén, hogy ő is tudja ki van most a rádióba. Liam belekezdett egy dalba. Azonban nem bírtam elviselni a 2. sorig a dalt, ezért gyorsan oda rohantam a rádióhoz és kikapcsoltam. Már a dal eleje vérengzett a megbocsátásról. Én viszont nem akarom beismerni, hogy meg kéne bocsátanom. Nem érdemli meg Liam.
-Nagyon nem tetszik, hogy ezzel a fiúval bánsz-csóválta karba font kézzel anyu a fejét. Rosszallóan nézett rám, de most nem igazán izgatott, hogy anyunak mi a véleménye erről. Hogy így bánok? És ő? Nem érdemli meg semmivel sem, hogy megbocsássak neki, de még is anyu is vele van.
-Miért fogod ennyire a pártját?- néztem anyura mérgesen.
-Itt járt ez a Liam- válaszolt anyu, mire szívritmusom kétszer jobban kezdett vágtatni, mint az első másodpercbe. Liam itt járt? De hogyan?

Kirúgattál

Kirúgattál

Dorothee

Miután a főnököm lekevert egy nagy balhét, már is indulhatott a biznisz. Kezdjük azzal, hogy a nyitva/zárva táblát most „Nyitva”-ra forgatom. És most már csak várni kell a vendégeket. Mivel sokáig voltam távol ezért nem, hogy a pincérnő társam Vivien kapott 1 hónapi fizetet szabadságot, hanem a csaposuk is Guy. Szóval nem ált jól a szénám. Egyszerre kellett lennem a pénztáros és a pincérnő szerepébe. De ha ez kell, hogy egy kis pénzhez jussak....most jöttem rá, hogy hasztalan volt elmennem Londonba. Hisz mit értem el vele? Nem mentem dolgozni, és fizetést se kaptam, és így anyunak se tudtam segíteni. Bár ő továbbra is azt gondolja, hogy rám fért a kikapcsolódás, de én nem így érzem. Mármint örültem, hogy újra láthattam Idát, de a One Directiont.....nem azt mondom, hogy nem jó fejek, és ha Liam nem lenne bandatag, akkor vissza is látogatnék hozzájuk, de mivel Liam köztük van.....Nem hiszem el, hogy lehettem még mindig ilyen hülye. Borzalmas még bele gondolni is, hogy kezdtem beleszeretni egy ilyen alakba, mint ő.

Liam

Szerencsére elcsíptem egy taxit, és elvisz most engem Dorotheehoz. Egy kis időbe telt míg megbeszéltünk mindent, mert nem tudott angolul, ezért újra nekem kellet a franciát vágnom. Mondjuk ha így megy talán jobban belejövök a francia nyelv tanulásába, ha már elfelejtettem a utóbbi évek során. És most is láthatom, hogy suhanok el a francia üzletek, házak, panelek mellett. És sok híres helyszínt láttam a kocsikázás során. Nem is hittem, hogy Párizs ilyen szép tud lenni. Lehet, hogy gyakrabban kéne lejárnom ide. És nem csak Dorothee miatt. Hanem az egész város miatt. Ilyenkor azt kívánnám, bár lenne egy fényképező gépem. Miről beszélek, van....csak otthon. Igen legközelebb erre is érdemes lesz készülni. Észrevettem, hogy a kocsi kezd lassítani egy Sweet Dreams nevű cukrászdánál. Ezek szerint megérkeztünk!? Most kiugrott a szívem a helyéről. Itt van Dorothee! Gyorsan oda adtam a bora valót a sofőrnek, és már is szálltam ki a kocsiból. Azonnal oda rohantam a kirakathoz, ahol láthattam Őt. Végre! Újra láthattam! Tudom, hogy csak 2 napja nem láttam, de úgy hiányzott, hogy az kibírhatatlan volt! És most itt van! Beakartam volna menni, mikor egy érdekes jelenetre lettem figyelmes. Ráadásul jól lehetett hallani is, hogy mi zajlik bentről. Dorothee elejtett egy tányért, ami szilánkokra tört. És ezt jól lehetett hallani, ebből ítéltem meg, hogy nem hangszigetelt a cukrászda. Egy vendég volt csak benn. Láttam, hogy egy 30-as éveibe járó férfi oda megy Dorotheehoz, és osztani kezdte az észt.
-Mit csinálsz? A tányérok nem azért vannak, hogy eltörjed?- üvöltötte a férfi teljes erejéből Dorotheenak, aki szedegette föl a szilánkot. Most érdekes módon megértettem, amit mondott a férfi. Talán mert olyan hangsúlyozva mondta ki, hogy jó lehetet érteni. És ahogy hallottam a tányérokat emlegette, és nem arra való, hogy a padlón végezzék. Igen határozottan ezt mondta. Nyilván a főnöke ezek szerint. Továbbra is kiabált Dorotheera, de azokból nem sokat tudtam leszűrni. Max annyit, hogy  ki kéne rúgnia ezért, meg stb,stb. Valami ilyesmit, ha dobált. Egy kicsit idegesített, hogy így bánt vele. Egy alkalmazottat nem szabd ennyi mindenek elhordtam, csak azért, mert eltört egy tányért. A kaszához ment a férfi, és megint elkezdett kiabálni Dorotheeval!
-Ez mi? Ez mi?- kérdezte a férfi és a kaszába mutatott, Dorothee azonnal oda sietett a kasszához, és belenézett.
-Kevesebb van itt! Kevesebb, pedig a számlák is bizonyítják, hogy nem ennyi volt benne -üvöltötte a férfi. Letudtam szűrni, amit mondott. A nő, aki az egyetlen vendég volt, letette a pénzt, és ment is ki az ajtón. Viszont a férfi továbbra is vitatkozott Dorotheeval.
-Csak nem te voltál az?- kérdezte a férfi, aki már az idegeit tépte. Felment a pumpa bennem, még is földet eresztett itt a lábam. Valami azt súgta, hogy nem most kell beleavatkoznom!
-Nem! Nem loptam semmit! -mentegetőzött Dorothee. Legalább is gondoltam. Nem tudtam, hogy mit mondott de egyértelmű jeleket adott, hogy védelmezni akarta magát.
-Ne hazudj! A pénz nem repül ki magától! Valaki járt itt- gyanúsítgatta továbbra is Dorotheet -Milyen lány vagy te? Haszontalan vagy! Ha beszereztem volna egy nálad jobb pincérnőt, most nem itt tartanánk! Megismétlem haszontalan vagy itt végkép elszakadt a cérna. Azonnal berontottam az ajtón, és egyből kontrázni kezdtem a férfival.
-Ő a haszontalan? Mit képzel? Hogy mer ilyet mondani egy alkalmazottra- tört ki belőlem a dühroham. Bár most jut eszembe, hogy angolul mondtam, ezért nem tudom, hogy értette, amit mondok. Ám ahogy láttam Dorothee arckifejezését....teljesen kikerekedtek a szemei. Nyilván nem számított arra, hogy hirtelenségibe megjelenek.
-Egy angol fiúnak mi köze ehhez?- kérdezte tőlem angolul. Helyes, legalább értette, amit mondok. Végre legalább meg tudom vele vitatni ezt.
-Egy főnöknek nem kéne egyből gyanúsítgatnia az alkalmazottakat! És már csak azért is kiakad, ha egy tányért összetör?- hadartam el mérgesen.
-Te nem tudod mennyibe kerülhet egy ilyen tányér, és mi közöd van ehhez az ügyhöz fiú?
-Oh, nagyon is sok-emeltem fel a mutató ujjamat a levegőbe- Történetesen ismerem Dorotheet, és ő nem tenne ilyet!
-Lehet, hogy rosszul ismered-vágott vissza.
-Hát az ízlése valóban nem jó, mert többre is képes lenne, mint egy ilyen semmire kellő cukrászdába- oktattam ki a főnököt. Viszont mikor akart vágni, azt én nem hagytam, inkább rátértem a lényegre.
-Tudja mit? Felmond! Most azonnal felmond! Nem kell neki egy ilyen főnök, mint maga-ezzel megfogtam Dorothee csuklóját, és kivonszoltam a cukrászdából. Dorothee ezt a bánásmódot nem érdemli. Undorító, ahogy a főnöke viselkedik vele. Mikor kiértünk, persze, hogy egy olyan reakciót kaptam Dorotheetól, amit egy normális ember is szokott tenni, ha ilyesmi történik. Méghozzá egy pofont. Igen nem volt kellemes úgy, hogy ő vágott pofon. De most jöttem rá ,hogy megérdemlem. Hisz Dorothee helyett cselekedtem, de ne már...egyik ilyen helyen dolgozni? Akkor inkább munkanélküli legyen, mintsem egy ilyen borzalmas helyen. A biznisz nem megy a boltnak, gondolom, hogy jól fizetni sem fizethetnek, ahogy a főnökét elnézem.
-Te idióta! Még is mit képzelsz? Meg jelensz és hirtelenségibe kirúgsz a munkából! Teljesen tönkre teszed az életemet- ordította teljes erejéből Dorothee angolul. De bár franciául, mert rossz volt hallani, bár megjegyzem jogosan ítélkezik felettem. Valóban beleszólok az életébe.
-Dorothee neked ennél sokkal jobb munka kell, nem egy ilyen hely, mint ez- mutattam az épületre, Dorothee pedig összefonta karjait.
-Hogy oda ne rohanjak-mondta flegmán Dorothee, és szemrehányóan nézett rám- Egyébként is mit keresel itt?
-Bocsánatot szerettem volna kérni a történtekért- jegyeztem meg halkabb hangnemmel, de teljesen leblokkolta, hogy Dorothee rám nézz. Teljesen megsemmisültem. Ha a szemmel ölni tudnának, akkor én már rég halott lennék!
-Oh, hogy ez milyen kedves- csapta össze a tenyereit és megjátszva a boldog lányt Dorothee, de éreztem, hogy most nem az az igazi mosoly van rajta, sokkal inkább az a mosoly, mikor kiderül, hogy valamibe igaza van, ezért visszatud vágni- És nem tudtad volna a leghálásabb módon kifejezni a bocsánat kérésed, mint, hogy kirúgatsz a munkahelyemről! Hát most ugrálok örömömbe!
-Tudom most dühös vagy de egyik is idő...-próbáltam lecsillapítani Dorotheet, de hajthatatlan volt.
-Dühös?!- kiáltotta az arcomba- Elloptad a medálom, kivágtál a munkahelyemről, a közelembe vagy, mikor nem szeretném, hogy itt legyél! Minden egyes mozdulatod ellenem szól. Próbálod még borzalmasabbá tenni az életemet! Ki nem állhatlak! Gyűlöllek Liam Payne!
És most letört a mécses Dorotheeba, sírva fakadt, és ez csak is nekem köszönhető. Mit csináltam? Most jöttem rá, hogy csak is én tehetek róla, amilyen állapotba van Dorothee. Próbáltam jobbá tenni mindent e helyett csak egyre rosszabb lett. Nekem is, és Dorotheenak is. És ész nélkül rúgattam ki Dorotheet, ha lett volna egy kis intelligenciám, nem történt volna ez mind. És hát fájtak a szavak, amiket mondott. Főleg az utolsó mondat! Gyűlöllek! Igen, ez a szó tényleg az a szó, amit nem minden nap mond az ember. Az utálatot sokkal többen kifejezik, de az valójában csak egy szimpla jelzés arra, hogy nem kedveljük az illetőt. Viszont a gyűlölet szó, az már erősebb ennél. Sokkal de sokkal megrázóbb, mint a másik. És most egyenesen a szemembe mondták, igazat adtam neki, de nem tudtam elfogadni. Ott álltunk egymással szembe Dorotheeval,ő csak továbbra is sírt, de egyre jobban tenyerébe próbálta rejteni az arcát, hogy ne lássam milyen nagy boldogságot nyújt nekem. Viszont nem volt egyáltalán boldog pillanat. Miket beszélek, persze, hogy nem, hisz ha boldogtalan Dorothee, akkor én is az vagyok! Próbáltam a feles karjához nyúlni, lassan és kiegyensúlyozott mozdulatokkal nyúltam bal karja felé, ami a derekán pihent. Lágyan megérintettem, amire Dorothee azonnal reagált:
- Ne, kérlek hagy- rántotta el azonnal a karját tőlem, és most félelemmel nézett rám- Ne gyere a közelembe! Ne kövess! Kérlek hagy békén! Kérlek, ha te igazi barátnak érzed magad velem szembe, akkor az a legjobb, ha békén hagysz!
Ezzel el is rohant haza felé vezető irányba. Én pedig teljesen magam alatt voltam.....jót akartam, e helyett, csak rosszabb lett. Ráadásul azok az utolsó pillantások. Láttam a tekintetén, hogy már nem az dühös sokkalta inkább azok a félős tekintet látszott rajta. Remek, hogy én mekkora idióta vagyok. Mikor ezt kimondtam egy villanyoszlopnak vertem a fejemet. Ám nem tudtam, hogy talán ezt elintheti a megoldást. Amint elhajtottam a villanyoszloptól....mintha a szerencse most mosolygott volna rám. Nincs más esélyem!