A reptéren

Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen rövid lett.:/

A reptéren

Dororthee

Anyu nem volt otthon, ezért magamnak kellet volna főznöm kaját, ha nem igyekszek, mert Liam repülője alig fél óra múlva megy és nekem 20 perc míg oda érek. Gyorsan megettem egy sima pirítóst és rohantam is a repülőtérre. Még mindig nem értettem magam, lélekben még nem tudtam megbocsátani Liamnek. De ilyenkor visszagondolok arra, hogy milyen lenne, ha én lennék a helyébe. Mindenkinek jár egy esély. Egy esély. Sajnos apu ezt az esélyt, amit folyton ráhalmoztam tonna számra -hisz egy szülőnek több esély jár, hisz ő nevelt minket, etetett stb, de apu sose élt vele. Mindig el baltázta és én fokozatosan kezdtem elveszíteni a reményt, hogy apu valaha megváltozhat. Ezzel szembe Liam....Liam megbánta a dolgokat. Bár még mindig nem bízok benne, úgy érzem, hogy egy új embert fogok megismerni. Nem veszem figyelembe a múlt tört részeit. Sok minden történt ebbe a 3 napba. Kezdve Liam felbukkanásával, egyenesen az Eiffel toronyig. Még nem tettek ilyet értem...vagy is, hogy egyenesen eljöttek Londonból Párizsba, csak azért, hogy bocsánatot  kérhessen. Figyelemre méltó és kétség kívül, hogy az ember nem tenne ilyet, ha nem gondolná komolyan az egészet. Ezzel szembe Liam igen is komolyan gondolta mind ezt. És örülök. Örülök, mert sokan nem gondolkodtak volna így. Apa sose tudott így gondolkodni. Néha azt kívánnám bárcsak olyan férfi lett volna apám, mint Liam. Mert, hogy Liam jobban eltudná játszani az apa szerepét az biztos. Már megérkeztem a reptérre. Most már csak meg kellet keresnem Liamet. Ami nem könnyű, hisz hétköznapi emberek között, neki is be kell olvadnia a környezetbe. Próbáltam mindenfelé keresni. Átkutattam az egész repteret, de semmi. Tanácstalanul dőltem neki a hátam mögötti oszlopnak. Lehet, hogy már felszállt és elment. Minden bizonnyal. És mikor ezt mondtam magamnak, akkor valaki megpöckölte a vállamat ujjával. Felkaptam a fejem és egyből oda kaptam a fejem az idegen elé. Sötét napszemüvege és kalapja elrejtette tekintetét és haját, de, hogy még jobban kitűnjön furcsa álcájával a tömegből egy szürke sálat is húzott az arcáig. Majd a sálat le is húzta az arcáról és már rögtön felismertem az illetőt.

-Hát eljöttél- állapította meg boldog mosollyal az arcán. Nyilván nagy kő esett le a szívéről, amiért látta, hogy eljöttem. -Pont végszóra!- állapított meg a karórájára pillantva.

És ekkor a bemondó közölte, hogy 1 perc rendelkezik a londoni gép utasainak arra, hogy felszálljanak a gépre. Hogy Liam is tudja, közölték angolul is a helyzetet.

-Nos...-szóltam zavartan. Ilyenkor nem tudtam mit mondani...mit is kéne ilyenkor tenni? Még sosem búcsúztam el így...mármint baráttól. Illetve igen Idától, de Liam fiú. És a fiúkkal sosem értettem meg magam.

-Igen- vakarta meg a homlokát- Ha kéne társaság, hívj fel és itt vagyok a legközelebbi géppel!- nevette el a végét, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. De még mindig nem tudtam, hogy mit is csináljak. De nem kellet, mert Liam lágyan megölelt engem. De, hogy ne essék félreértés belőle, hátba veregetett, mint egy régi ismerőst. Inkább örültem is neki, hisz ezek vagyunk. Barátok. Liam elengedett és visszarakta a sálat a nyakára és lehúzta szemüvegét, hogy lássam még utoljára barna szemeit.

-Látjuk még egymást Dorothee Schleret!- mondta sunyi mosollyal és el is takarta rögtön, hogy véletlenül se ismerhessék meg őt.

-Azt meghiszem- ezzel Liam hátat fordítva elindult gyors léptekkel a gépe felé. Én pedig csak figyeltem, ahogy elhalad és beolvad a környezetbe. Végül is jól zárultak a dolgok. Kivéve, hogy kevesebb bevétel jön mostantól a házhoz. Ezt még emésztenem kell. De lényegébe fura módon minden úgy alakult, ahogy kell.

Liam

Már a repülöm ültem, elégedetten. Sikerült az, amiért eljötte ide. Dorothee megbocsátott. Bár még bizonyítanom kell előtte, hogy igen is méltó vagyok arra, hogy igazi barát vagyok a számára. Megbántam ugyan, hogy kirúgattam, de még is örülök, hogy Dorotheenak végül itt sem kell sérüléseket szenvednie. Okos és ügyes kezű lány, neki sokkal különb helye van ennél a cukrászdánál. És végül is tanulságos 3 nap volt ez. Egyrészt megtanultam, hogy ne avatkozzak mások életébe, hiába is fáj, mert azzal csak azt érem el, hogy még jobban meg utáljanak. Másrészről,2 év francia kihagyás után, újra megtanultam franciául, ami mostantól fontos lesz számomra. Ugyan is úgy tervezem, hogy gyakrabban fogok eljárni Párizsba. Bár nem bánnám, hogy úgy lenne, mint régen, hogy csak elkocsikázok a hotelhez és ott beszélek Dorotheeval, de ez most nem így van. Nyugodtan dőltem hátra a székembe, hisz tudtam, hogy nem érhet mára semmilyen balszerencse.