Otthon,édes otthon

Otthon,édes otthon

Dorothee

Ahogy Párizs utcáit jártam anyuval egyre jobban kezdetem megerősíteni, hogy olyan régóta jártam ezeken az utcákon, mintha 20 éve nem jártam volna itt. Igen, nagyon hiányzott! Ahogy a mondás tartja nálunk franciául. Tout bon, mais le meilleur á la maison. És ez valóban igaz. Jó volt ugyan Londonba, de jobban örülök annak, hogy itthon vagyok, és anyuval lehetek. Egyelőre igyekszem elterelni a figyelmemet a londoni hátrányaimtól. Hogy végül is milyen rosszul sikeredett ennek az utazásnak a vége. Kiderült, hogy a legjobb barátom nem is a legjobb barátom. Sajnos a legjobb barátnőmnek véget ért a verseny, az a kérdés, hogy lesz-e zenei karierrje vagy sem az más. Egyelőre rosszul sikeredett a múlt hét, de remélhetőleg Párizs vagy is itthon elterelődnek az ott történtek, és végre békében élhetem a normális életem. Legalább is azt szeretném. Az a gond, hogy soha nem volt normális életem apunak köszönhetően. Mindig keresztbe tett nekünk. És most van az a bizonyos időszak, amikor hagy minket. Igen apu szokott tűzszünetet tartani, ezt már észrevettük. Általában fél év a maximum, hogy nem látogat és nem is tesz keresztbe. De ilyenkor, pedig nem tudjuk anyuval kiélvezni a helyzetet, hisz nekem Londonba kellet lennem a verseny miatt. Mostanra már bánom, hogy feliratot Ida. Mit is képzeltem? Én mint énekesnő? Hiába a sors úgy rendelte, hogy pincérnő legyek, egy szigorú főnökkel. És nincs mit változtatni. Anyuval már ismerős utcán jártunk. Igen már ismertem. Végre megérkeztünk haza. Kerítés nélküli kis ház. Nem nagy ház, ráadásul csak földszintes, de anyuval elférünk benne. A ház ajtaja szintén fekete volt, és betonnal be volt vonva az ajtó szélekig a kertünk. A ház bordós színű volt, a tetőcserepek feketék. A fű gyönyörűen le volt vágva. És hiába közeledik a tél még nem tudták megállítani a tavaszias időt, legfeljebb a fákról lehetett ezt ítélni, amik már átvették az őszi színeket. Talán azért is szeretem az őszt, mert ilyenkor a világ gyönyörű színekbe tündököl. Anyuval oda sétáltunk az ajtóhoz, és anyu már elő is vette a kulcsát a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Ám csak képletesen, mert nem nyitotta ki.
-Te menjél be először-adott helyet nekem anyu. Féltem ettől, valahányszor ezt csinálja általában mindig meglep valamivel. És hát nem igazán szeretem a meglepetéseket, de anyu még mindig nem tudta felfogni. Megragadtam a kilincset, és le akartam nyomni, ám még is elköteleztem magam, hogy anyut megvádoljam:
-De ugye most semmi meglepetés?
-Dehogyis! Dehogyis! Tanultam belőle-tette fel védekezően kezeit anyu. Én csak felsóhajtottam, és lenyomtam a kilincset egy mély lélegzetvétel után. És nem volt semmi meglepetés. Csodák csodájára az előszoba más szóval a konyha olyan állapotba volt, mint szokott lenni, mikor rend van. A konyha olyan kis otthonos, mint volt. Mellettem volt a konyhaszekrény, amin a mikor volt. Mellette a mosogató, az mellett pedig a gáz. A mellett meg még lefért a hűtő a sarokba. Alig, hogy kihúzzuk a széket máris a szekrénynek ütközik a kis hely véget, a másik oldalon a szék pedig igaz, hogy lenne hely, de a fürdőszoba véget, ami egy-két méterre van tőle. Szóval ilyen a mi kis konyhánk, és a bejárati ajtónk egyből egy kicsi folyosóhoz vezet, ahol a szobánk van. Enyém és anyué. Anyu a bal oldali, az enyém, pedig a jobb oldali. Jobban beléptem és húztam magammal a bőröndömet. Szétnéztem, de nem volt semmilyen meglepetés. Legutoljára mikor elmentem Londonba, akkor anyu csomó ajándékkal halmozott el, érvelt azzal, hogy nem voltam otthon, és hát nem akarta, hogy ne kapjak valami játékot, mint minden héten egyszer. Bár akkoriba jól is ment, nem voltunk szegény család. Inkább úgy jellemezném, hogy jómódúak voltunk, viszont 14 éves koromba mikor anyu elvált aputól, akkor megváltozott minden. Anyu fizetése sajnos túlságosan is alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy nagyobb házat, illetve többet engedhetünk meg magunknak. Ráadásul apu is ránk hagyott egy jó nagy adóságot. Ezért anyu nem tudott mindent megadni nekem, és ezt többször is hangoztatta, hogy mennyire sajnálja, hogy nem tudja megadni azt, amit a többi gyerek igen. Én viszont akkor sem éreztem, hogy hiány lenne. Sokkal inkább azért küzdöttem, hogy kifizessük az adóságot. Sok diákmunkára jelentkeztem, de egy-kettő vált be. Azok is csak egy időszakig, mint például szórólaposztás, újság kihordás. Nem kerestem annyit se, hogy a számla felét is ki tudjuk fizetni. Anyu mondta, hogy hagyjak föl vele, ha csak erre akarom költeni a megszerzett pénzt. Nyár elején jelentkeztem egy pincérnői állásra, amit megkaptam, és azóta ott dolgozom. És tovább folytattam a tanulmányaimat, hisz nekem nem volt szükségem divatos ruhákra. Igaz e miatt legfőképp a divatosan öltözött osztálytársaim mindig leszóltak, és sokszor tanácsolták, ha még nem is tudok rendesen öltözködni, akkor legalább feldobhatnám egy-két sminkkel az arcom. Viszont azt már én se akartam, nem szerettem, ha tonányi sminket kevernek az arcomra, már pedig az X-Factorban elkellet viselnem, de végre már nyugodtan tehettem ki a lábamat úgy, hogy nincs rajtam semmi féle kence-fice. Csupán a természetesség, bár igaz a tini pattanásaim ellen használok alapozó krémet, de semmi több. Anyu oda lépett hozzám, és megfogta vállamat. Nyilván észrevette, hogy egy kicsit eljátszadoztam a gondolataimmal.
-Látod! Nem készültem semmivel- mondta egy kicsit félszeg mosollyal.
-Megyek, ki csomagolok- ezzel felkaptam a bőröndömet, és mentem is a szobám felé. Kinyitottam a szobám ajtaját, ami még mindig olyan, ahogy hagytam. Szeretek tisztaságba élni, és persze rendezettségbe. Ezért nem volt meglepő, hogy a szobám szépen ki volt takarítva és rendezve. Elégé szűkös hely volt, de én szerettem. Az ajtó bal oldalán az íróasztalom volt, mellette meg a szekrényem, azon, pedig a CD lejátszóm. Az éjjeli szekrényem az ágyam mellet volt, ami szép kicsike volt, sok kis párnával. Fölötte, pedig az ablakom. Körülötte néhány szép képkeret benne állatokkal. Ezt még a másik házból hoztuk, mikor még apuval éltünk. Egyedül ezek a képek maradtak a szobámba a régi házból. A többi a padláson van. És amire a legbüszkébb vagyok a könyves polcaim. Hát igen, nem véletlenül voltam a könyvek rabja. Az ágyam fellett szép számmal voltak könyvek 3 polcon is. Hát igen mindig is könyvmoly voltam. Lassan próbáltam a kicsomagolásra terelni a gondolataimat, mert a ház annyi emléket idéz fel bennem, hogy nem tudok betelni vele.

Liam

Nem soká indul a gép Franciaországba. Már a repülőn ültem. Természetesen álruhába, hogy még véletlenül se ismerjenek föl. Az ablakhoz ültem, és egyre jobban takargattam az arcomat, hogy ne adj Isten egy fanatikus rajongó felismerje az arcvonásaimat. Amikor mindennel végezte, hogy repülőre szállhasak, akkor hirtelen megdobott engem valaki egy könyvvel. Harry volt az.
-Ez meg mi?-vettem fel a földről a lepottyant könyvet.
-Ha már Francia országba mész, akkor tudj is egy-két szót franciául, nehogy a végén még egy kaját se tudj rendelni-kiabálta utánam Harry, én meg eltettem a francia szótárat a táskámba. Bár tuti a repülési idő alatt kellene olvasnom ezt a szótárat és elsajátítanom egy-két mondatot, de most túlságosan is izgultam. Abba az időbe mikro repülőn vagyok nyilván magamba fogom rendezni először, hogy mit tegyek Francia országba, hogy mi legyen az első lépés. Elsőnek is azt se tudom, hogy hol lakik Dorothee, ezért Idát meg kell kérdeznem, de a megtalálása már nem lesz piskóta. Nem is tudom, hogy mennyire elszánt és elhamarkodott döntést hoztam, de még is.....mindent vagy semmit.

Dorothee

Dorothee szobája

Már egy jó ideje nem tettem ki a lábamat a szobámból. A családi albumot nézegettem. Mikor még boldog családnak hittem ezt. Rájöttem, hogy az a családi kép, amin mind a hárman vagyunk nem is olyan családias, mint azt gondoltam. Apun rendesen látszik, hogy egy erőltetett mosoly van, nem igazi. Tovább lapoztam, nem akartam apuval foglalkozni. Ám most anyu és apu volt a képen, ahol még én meg sem születtem. Látszik apun, hogy még akkor boldog volt. Az élte legnagyobb baja az én vagyok. Sose akart lányának tudni, nem akart elfogadni engem. Számára egy nő létezett és az anyu. Ám mint kiderült ez koránt sincs így. Anyu is csak egy áldozat lett. Sose akart családot apu. Sose akart gyerekkel foglalkozni. Nem akarta elveszíteni a fiatalságát. Mert ezzel csak is azt tudta elérni, hogy ő egyáltalán nem akar szülő lenni, hogy nem akar idősebbnek tűnik a koránál. Inkább hagyom a fenébe. Becsaptam az albumot, és mérgesen tettem vissza a szekrénybe ahol volt. Ezzel csak felidegesítettem magam. Nem igaz, hogy itthon apu kísért, Londonba pedig Liam. Hol van egy olyan hely, ahol békén hagynak? Megvan, ha kifizettük a hitelt anyuval, és sikerül összeszednünk egy kis pénzt arra, hogy külföldön élhessünk, ráadásul jó messzire, akkor végre véget érnek a szenvedések. Bárhová megyek csak ne legyen Franciaország vagy Nagy-Britannia közelébe. Szólok is anyunak erről. Lehet, hogy nem is kedvezi az ötletet sőt túlságosan is elszántnak tartja és megvalósíthatatlannak. De én elkötelezet vagyok, és amit elhatározok azt meg is teszem. Kimentem a konyhába, ahol anyu épp főzz valamit.
-Áhh kicsim, milyen jó, hogy jössz, kavargasd meg a hagymát míg a előkeresem a nagy tálat-utasított engem anyu. Oda is siettem a gázhoz, és kavargattam. Anyu lehajolt és a lenti szekrénybe kereste tovább a tálat. Ám valami különöset észrevettem. És ekkor jobban figyeltem anyu derekát. Anyunak a hajolás véget felhúzódott a pólója, és akkor vettem észre, hogy lapockája tele van lila-zöld foltokkal, amik tovább is mentek, csak azt már eltakarta a ruhája. Meggyőződésem, hogy ezek még frissek. Max 4 napos lehet.
-Anyu! Mi történt a lapockáddal?- kérdeztem anyutól, aki egyből felkapta a fejét, és felém nézett. Most már koránt sem olyan boldogan és életvidáman. Ezt az arckifejezést ismerem. Igen! Biztos vagyok benne, hogy ez az! Apu járt itt, és anyu védtelenül volt.....anyut megverte az, akit apámnak soha nem akarnék.

Dorothee anyja