Az igazság

Az igazság

Dorothee

Újra itt. Abban az erdőben, mikor még egy átlagosnak mondható ember voltam. Aki még azt se tudta mi az a One Direction. Aki nem tudta, hogy ilyen messzire eljuthat a versenybe. Aki nem gondolta volna, hogy, aki áldozatul esik ebben az erdőben történetesen a szerelmévé válik. Ez voltam én, azelőtt mielőtt minden a feje tetejére nem állhatott volna. Mikor Idáéknál táboroztam le a verseny miatt. És én nem bírtam egybe megmaradni és végül az erdőbe kötöttem ki. És most újra itt vagyok. Igaz hűvösebb az idő, ezért eleinte nehéz volt alkalmazkodnom a nedves, hideg falevelek zuhatagába újra bele huppanni. De újra át akartam érezni milyen volt akkor. Akkor. Akkor mikor elsőnek felfedeztem ezt az erdőt. Azért vagyok most itt, hogy újra visszataláljak a gyökereimhez. Hogy megtaláljam ismételten önmagam. Kellynek mondtam, hogy kéne egy kis szelőztetés a fejemnek a történtek miatt. Nem szabadkozott, ő is úgy látta, hogy jót tenne nekem egy kis magány. Ezért most itt vagyok Doverbe. Liam felajánlotta, hogy elhozz engem. Az út alatt sok mindenről beszéltünk. Leginkább arról, hogy az utóbbi hónapokba mi is történt. Kezdve attól, ahogy megismertük egymást egészen a múltkori kártya partiig. Igen, sok minden történt ez alatt a 4 hónap alatt. Ha valaki azt mondta volna nekem nyári szünet előtt, hogy Dorothee, a te életed fenekestül felfog fordulni nyár végén azt ott helyben kiröhögöm. Pedig mind megtörtént. Nagyon boldog voltam, hisz hihetetlenül sok minden történt ebbe a pár hónapba. Talán még föl ér 3 éves élményemmel is ez az 5 hónap. Mióta apám kilépett az életünkből viszonylag normális életet élünk anyuval.  Észre se vettem, hogy mikor Liam mesélt néha nagyon is elmélyedtem arc vonásaiba. Nem is gondoltam volna, hogy Liamet egyszer férfiként fogom nézni. Pedig így lett. A kocsiba is egész végig az arcát néztem és figyeltem, hogy milyen mimikákba torkollik. Amikor nevetett, talán az tetszett a legjobban. Annyira vidám és kedves nevetése van. Nem hiszem el, hogy eddig nem vettem észre Liamet. Mindig itt volt az orrom előtt. És csak most jöttem rá, hogy már ez nem csak barátságról szól rólam és Liamről. Sokkal többről. És nem tagadom, hogy akarom is, hogy több legyen. Végre szeretném, ha lenne az életembe egy férfi, aki igazán szeret. Aki igazán meg tudja nekem mutatni, hogy nem csak rossz fiúk vannak a világon. Liam ezt megtette. Ezért örök hálával tartozok. Mikor megérkeztünk Liam azt mondta, hogy ő még elmegy tankolni, mert különben lerobbanunk haza felé menet. Én pedig inkább maradtam a Draper család területén. Tudtam, hogy Ida szülei nem lehetnek otthon, délelőtt dolgoztak általában. Az öcse pedig iskolában volt. Ezért nyilvánvaló volt, hogy a házba be nem tudok menni. De engem nem is igazán érdekelt. Sokkal inkább az erdő. Ahol egykoron jártam. Igaz, hogy a fákon egy levél sincsen, teljesen levetkőztek, de mégis most is olyan gyönyörű, mint nyáron. És most ti itt vagyok. Megtaláltam azt a szent helyet, ahol annak idején jártam. Hogy honnan tudtam ,hogy itt van az, ahol egykoron angyalkát csináltam. Túlságosan is feltűnő ez, ahogy a fák egy kört alkotnak. De tényleg. A szél egy kicsit megerőltette magát. Arcomat pirosra festette, a hideg szellő. Na nem mintha eddig nem lett volna az. A hideg szépen kicsípte eddig is. Viszont most tett rá egy lapáttal. Lépteket halottam. Jól tudtam, hogy ki az. Elmosolyodtam akaratom ellenére is. Ki más tudhatná, hogy itt vagyok, ha nem ő? Ráadásul ilyen kora téli időben ki más járkálna az erdőben. Legfeljebb egy favágó. De annak általában nem neszelése, hanem rendes lépdelése szokott lenni. Ezért következtettem arra, hogy nem egy favágós lehet. Bár háton fekve nem igazán tudtam megtudni ,hogy körülöttem mi van., ezért kezemre bíztam a kutatást. Egy gallyért kutattam. Pont, mint annak idején fogtam egyet. De akkor fegyverként használtam. Tapogatni kezdtem a falevelek közt és megakadt a kezem egyen. Azonnal kihúztam a már kissé korhadt faágért, ami meglehetősen kisebb volt, mint az előző, amit a kezembe tartottam. Határozottan emeltem föl a faágat, de ekkor a léptek tulaja megszólalt.

-Eszedbe ne jusson! Nem kell nekem megint egy hét fejfájás-parancsolt rám a fiú határozottan ,de éreztem ,hogy ott motoszkál benne a nevethetnék dolog.

-Pedig egy kis nosztalgia kedvre derítene- váltam vissza nevetgélve és ezt ő sem tudta megállni nevetés nélkül. Hallottam ahogy ő is leül, majd háton fekszik és az ő feje közvetlenül az enyém mellet van, csak teste van az ellenkező irányba az enyémhez képest.

-Szép idők voltak-jegyezte meg Liam. Most már letudtam olvasni az arcáról ,hogy ezt milyen átéléssel mondta. Az arcán a szomorúság egyben a az öröm tükröződött. Igen, azt hiszem, hogy ezek voltak a legszebb pillanataink közösbe. És sajnálatos, hogy nem ismétlődhet meg újra.

-Tudod...eleinte nem is gondoltam, hogy ilyen élményekbe lesz részem- változtattam komolyra a hangom.

-Tudod a One Directionnek nem csak az együttes a hivatása, hanem hivatalosan bohócok is vagyunk-mondta nevetve Liam .Én is elmosolyodtam ezen.

-Nem gondoltam volna, hogy azok után, amin keresztül mentem ilyen is történhet velem-csúszott ki a számon a gondolat. Pedig igazán nem akartam. Ugyan is most a múltamra utaltam, ami közel sem volt ilyen szívderítő, mint az elmúlt hónapok.

-Miért, mi történt?- kérdezte érdes hangon. Ekkor jutott el az agyamig, hogy mit is mondtam el Liamnek. Most, ebben a pillanatban lepergett a gyerekkorom a szemem előtt. Akaratlanul is az arcomhoz kaptam és bele temettem az arcomat. Éreztem, hogy Liam szemeit rám szegezi. Én felültem és azok a fránya könnynek, amik mindig elő jönnek, ha erre gondolok most sem tudták türtőztetni magukat. Liam is felült közelebb húzta magát hozzám. Törölgettem a könnyeimet, de mind hiába, után pótlás bőven érkezett.

-Dorothee-suttogta nevemet, de én kicsattantam hirtelen. Nem tudtam tovább bent tartani...ki kellett mondanom.

-Apám egy alkoholista volt-vallottam be a szomorú tényt. Mert, apám bizony az volt. Minden pénzét a piára költötte és leginkább ez okozott nekünk is kárt. Igaz apám még józanul se volt kedvesebb ember, de mikor egy kicsit ivott akkor féltenünk kellet anyuval az életünket is.

-Jaj Dorothee- próbált átölelni, hogy együtt érezhessen, én viszont eltoltam őt. Addig nem akarok semmi összeborulást és együttérést, míg el nem mondom az egészet Liamnek és tisztázzam vele, hogy miért is vagyok, olyan amilyen.

-Apu borzalmas ember volt-kezdtem bele a mondandómba, és nem vetem észre, hogy továbbra is Liam mellkasán tartom a kezem. Igazából jobb is, mert így távol tudjam tartani őt, ha netán a nyakamba borulna, más részt pedig jó érzés volt érezni, hogy egyenletesen mozgott be-ki.- A kis koromat ne úgy képzeld el, hogy kint játszottam a szüleimmel az udvaron. Minden este hallgatnom kellett a civakodásukat anyámmal. Mindennap. Ez volt nekem az időtöltés a családommal. Hallgatni, ahogy apám, hogy szidja az anyámat. Mikor még anyám nem dolgozott, próbálta megadni azt, mait egy normális gyereknek megadnak a szülei. Aztán mikor visszament a munkába, akkor apám rám sem hederített. Sose jött értem a sulihoz, hol ott anyu mondta, hogy ott fog várni rám. Én eltitkoltam előle, hogy apám nem jött fel értem egyszer sem, helyette gyalogoltam haza egy órán át. És mikor haza érkeztem akkor sose köszönt nekem. Mintha ott se lennék. Meg se kérdezte, hogy mi van velem. Kis koromba sose tudtam elaludni, ezért általában anyu esti mesét mondott föl nekem, de mikor esti műszakba volt, vagy tovább húzódott a munka, akkor nem tudott ki felolvasni nekem. Apám legyintett arra, hogy lefekszek-e egyáltalán vagy sem. Volt egy színdarab, amibe én játszottam a főszerepet. És mikor ledermedtem a közönség előtt akkor halottam, ahogy apukám beszélt az egyik haverjával. És akkor azt kívánta bárcsak meg sem születtem volna, mert egy szégyen folt vagyok. Be kell valljam ,hogy elsőnek még örültem is, hogy hajlandó volt eljönni az előadásra, de én akkor ástam el a szemébe magamat. De akkor is egy apa nem mondana ilyet a gyerekére. Ezt egészen 12 éves koromig tűrtem, de apu egyre merészebb lett. A szemem láttára pofozta fel nap, mint nap az anyámat. A szemem láttára-ismételtem meg és Liamnek mélyen a szemébe néztem, és elkezdtem újra sírni mikor ez eszembe jutott- Tudod milyen érzés mikor látod, hogy a saját apád felpofozza a saját anyukádat és te nem tudsz ellene semmit. Utána csak rosszabb volt a helyzet. Anyámnak még nyáron is hosszú ujjúba kellett járnia, hogy ne lássák a karját kék-zöld foltokban. Én pedig nem tudtam mit kezdeni. Egészen 15 éves koromig. Mikor a suliból haza érkeztem rém látványba volt részem. Anyámat monoklival a szemén találtam rá eszméletlenül a konyhába. Az apám pedig csak olvasgatta az újságot. Ott betelt nálam a pohár. Elszakadt a cérna. Akkor kezet emeltem apára. Lekevertem egy pofont és akkor olyan hanggal beszéltem vele, mint soha ezelőtt. És akkor történt, amit egy apának a legjobban kéne szégyellnie. Megütött engem. Megütötte a saját lányát. Érzéketlenül. Még mindig fáj az, ahova beütött annak idején, ha csak erre gondolok. Azután, észszerűen felhívtam titokba anyám egyik régi barátnőjét, hogy segítsen minket elvinni a házból. Mikor apu újra elszaladt egy kis piáért a boltba, akkor anyuval együtt elmentünk a barátnőjéhez, és napokig nem is jöttünk vissza. Anyunak megmondtam ,hogy váljon el, különben én fogok elmenni a családból, ha nem teszi meg. És így is lett. miután elvált aputól, anyu egy békésebb házba költöztünk, hogy elfelejtsük a múltat. De apu nem adja fel. 3 hónaponta meglátogat minket, de koránt sem, amiatt, hogy éppen vagyunk-e. Sőt, inkább ennek elegendőt tesz, hogy ne legyünk. -vettem egy nagy levegőt, mert elég nehéz elmesélni ilyen kevés szusszal elmesélni ezt a történetet.- Legutóbb mikor haza mentem Franciaországba, akkor anyámat már megint kék foltokkal láttam a derekán. És még mindig nem értem ,hogy mire jó ez. Miért? Hisz azóta felszedett egy jóval fiatalabb lányt, akár a lánya is lehetne. De mégis...nem hagy minket nyugton. Nem hagyja, hogy biztonságos és nyugodt életet éljünk.- ezzel vége. Véget ért a hosszú beszámolom a múltamról. Most már ti is tudjátok, min mentem keresztül. Sose volt normális életem, se gyerekkorom. Mindig félnem kellett. Apám rettegésbe tartott. Liam nem tudott, mint mondani. Idő közbe lefejtem az kezemet mellkasáról és két karommal átöleltem a lábamat. Hosszú percek teltek el. Liam meg sem tudott szólalni. Meg is értem. Ha mástól hallottam volna ezt, akkor én is lesokkolva ülnék. De ezt én éltem át. Liam végül szóra bírta magát.

-Dorothee...én ezt el sem tudtam képzelni-mondta lágy hangon. olyan lágyan, hogy én magam is bele remegtem ebbe a kedves hangnembe.

-Ha mástól hallottam volna én sem-csaltam az arcomra egy erőltetett mosolyt.

-Az, hogy évekig félelembe kellett élnetek. És, hogy úgy bánt veled...-rakta össze a képet. Rám nézett és most láttam igazán jól a lelkébe. És különös, hogy most nem azt látom ,mit a legtöbb emberbe. Nem a sajnálatot, hanem az együttérzést. -Nehéz lehetett neked. Hogy bírtad ki?

-Erősnek kellett lennem. Ha apu észre veszi a gyengeségemet, akkor nem itt lennék-válaszoltam őszintén. Valóban, ha mutattam volna apámnak a csöppnyi félelmemet is, rögtön kihasználta volna. De erős maradtam és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magamat, mikor apámra néztem.

-Dorothee- tette arcomra kezeit és finoman végig simított rajta.- Nagyon bátor dolog volt, hogy elmondtad ezt nekem. Ígérem, hogy ezt soha, de senkinek nem fogom elárulni.

Elmosolyodtam, és megint sírni kezdtem. Most nem a miatt, hogy annyira kísértet a múlt. Hanem inkább boldogságtól. Az, hogy Liam mennyire megértő hozzám és ilyen kedves velem...mind eddig azt gondoltam, hogy egy fiú sem tud olyan kedves lenni, mint Liam. Vagy az 1D többi tagja. Ők tényleg megmutatták ,hogy az életben nem csak gonosz fiúk vannak. Hanem vannak az életben kedves, megértő és szerethető fiúk is. Ide tartoztak ők is. Ők voltak, akik rácáfoltak erre a tényre. Éreztem ,hogy Liam lassan közeledik hozzám és gyengéden átölel. Cirógatni kezdte a hátamat. Fejemet vállára hajtottam és hagytam, hogy a pillanatnak éljek. Éreztem, hogy Liam bele puszil a hajamba, mire én azonnal megremegtem.

-Fázol? Nem menjünk vissza- kérdezte aggodva Liam.

Én csak megcsóváltam a fejem jelezvén , hogy nem akarok még menni. Csak itt maradni. A csöndbe, a nyugalomba. Ott lenni, ahol úgy érzem, nem fenyeget egyik pillanatban veszély. Ahol biztonságba érzem magam. Ahol tényleg élhetek. Ahol érzem ,hogy szeretnek. Ahol tényleg egy normális ember életét élhetem. Ahol minden meg van, amire csak vágytam kiskoromtól fogva.