Segíteni érdemes

Segíteni érdemes

Dorothee

A Nelson szobor egyik lépcsőfokán foglaltunk helyet Liammel aki továbbra is aggodalmasan tekintett rám. Beletúrtam a hajamba és szippogattam az orromat de könnyeimet nem tudtam vissza szippantani. Ezért azok legördültek az arcomról majd vagy a térdemre cseppent vagy végig gördült a nyakamon és pontnál megsemmisült. Észrevettem, hogy Liam kutakodik a zsebébe, míg nem meg nem találta a keresendő tárgyat és kihúzta zsebéből. Egy papír zsebkendő volt nála és átnyújtotta nekem. A zsebkendővel azonnal kezdtem törölgetni az arcomat majd az orromat is kifújtam.
-Elmondod, hogy mi történt? -fordult felém angyali tekintetével.
-Nos... -néztem a mellettünk vagy néhány m távoli óriási szökőkútra, amin az emberek lógatták vagy úszkáltak a vízbe.
-Nagyinak már születésem előtt kezdődtek ezek a nehéz nyelések a torkában, mikor megszülettem akkor derült, ki, hogy nyelőcsőrákja van, amit jó magam sem értek hisz ez a betegség legtöbbször a férfiaknál jelentkezik...,akkor még nem tudták eldönteni az orvosok, hogy jó vagy rossz indulatú lehet....mostanra kiderül, hogy nincs sok számára ezért az utóbbi hónapba ,elvitték a kórházba. Már ekkor nagyim még hozzá se ért az ételhez...borzalmasan lefogyott –e közbe söpörtem ki egy tincset az arcomból és törölgettem az arcomat-a napokba, pedig a legtöbb tünete vérhányás volt. Az orvos megerősítette. És mint jó néhányan a vérzésbe bele lehet hallani. És ez így is lett, nagyi már nem bírta tovább és mostanra a mennybe van.
-Még rémes belegondolni is, hogy miken mehetett keresztül ezzel a betegséggel a nagymamád -állapította meg Liam.
-És az a legfájdalmasabb, hogy ő nagy szerepet játszott az életembe, nagyon-nagyot és most...-nem bírtam kinyögni az utolsó szót, túlságosan is fájt ahhoz, hogy kinyögjem. Liam lágyan megfogta vállamat.
-Mindig attól a legnehezebb megválni egy életre, aki nagy változásokat hozott az életedbe -suttogta Liam és közelebb ült hozzám.
-Hogyha tudnád mennyi mindenbe, hozott áldozatott csak, hogy nekem és anyunak jó legyen-magyaráztam rekedten -Ezt még nem árulhatom egyelőre neked Liam, hogy mibe is...majd ha eljön az idő.
-Majd egyszer, nem kötelességem nekem tudni róla -simogatta vállamat Liam.
Én Liamre néztem és elmosolyodtam, ami végig futott az agyamon.
-Te annyira jó ember vagy-szaladt ki a számon a gondolat.
-Kösz-válaszolt halkan és cipőjét tanulmányozta -Bár így is lenne!
Éppen válaszolni akartam mikor Liam felütötte a fejét és elkerekedett a szeme.
-Ajaj -nyögte ki Liam mi közbe egy irányba nézett.
-Mi az? -néztem Liamre furakodva.
-Az újságírók-mutatott Liam egy utcára majd kapta föl a szemüvegét és állt föl azonnal a helyről –Jobb, ha minél előbb eltűnünk innen mielőtt szimatot fognak!
-De még azt se tudom, hogy miért jöttünk ide?- álltam föl a helyemről.
-Hogy ki öntsd a szíved azért-mosolygott rám Liam majd megragadta karom - Most pedig jobb lenne, ha elmennénk! Neked se esne jól, ha egy idegen félével boronálnának össze a holnapi címlapok.
A válaszomat meg nem várva már elindult Liam futva mire nekem is az összeforrt kezünk miatt, muszáj volt futnom. Azt hiszem, hogy három utcát söpörtünk át, míg nem egy ismeretlen utcába kötöttünk ki és ott fújtuk ki magunkat.
-Hol vagyunk Liam? -dőltem neki a falhoz, aminél meghúzottunk.
-Alig pár méterre a hoteltől -nézett az utcára Liam.
-Viccelsz? Én nem emlékszek erre az utcára? -néztem Liamre.
-Igen mert, ez hosszabb útvonal, egy aluljáróval viszont, le tudod rövidíteni az utat-mutatott a járdánál lévő lépcsőre a másik részének az utcájánál.
-Akkor csak végig kell mennem az alul járon ugye? -összegeztem az eddigi utat.
-Igen aztán mikor felérsz, befordulsz a már szerintem ismerős utcába, és ott megtalálod a hotelt-igazított el engem Liam.
-Értem! És te?- néztem Liamre mire ő most nézett rám először mióta ide értünk -Gondolom nem csak szórakozásképpen írtad le nekem az útvonalat
-Igen! Én nekem  nem is ebbe az utcába kell lennem, hanem az ellenkezőbe, ami velünk szembe van-mutatott a nem messzire lévő utcára.
-Köszönöm hogy meghallgattál- fordultam vissza Liamhez az öt másodpercnyi utca lesésből.
-Én köszönöm, hogy elmondtad -mosolyodott el Liam.
-De tényleg kíváncsivá tettél engem, hogy miért hívtál el-dőltem a falhoz és Liamet tanulmányoztam.
-Az, lényegtelen a te történetedhez képest-nézett mélyen a szemeimbe Liam- Bocs, hogy olyan bunkó voltam!
-Hát akkor én mit mondjak az én viselkedésemről -mutattam magamra undorodottan -Először leharapom a fejed, majd sajnáltatom magam és mind ezek ellenére te ott maradtál velem.
-Ilyen helyzetbe meg tudom érteni, csupán ingerült vagy!
-Az is lehet -néztem a földre és próbáltam valamivel kimenekíteni magam ebből a zavaros helyzetből. Mikor szólásra akartam nyitni a szám hirtelen derekam köré fonódott két kar és államat egy vállon éreztem. Liam volt az. Liam átölelt. Először nem tudtam mire vélni ezt az ölelést, de aztán megértettem. Együtt érzés. Viszonoztam ezt a kedves gesztust. Liam Payne valóban egy igazi barát volt. Nem undorodott el tőlem, nem tudtam elijeszteni őt semmivel, hogy ne legyen a barátom. Egy igazi barát a végsőkig ki tart melletted és ez Liamra tökéletesen igaz volt. Mikor Liam elengedet én is elengedtem Liamet és szemet megint rám szegezte.
-Szia! És jobbulást -köszönt el halkan Liam.
Szia- köszöntem el szint úgy olyan hangnembe, mint ő tette és mind ketten az ellenkező irányba vettük az irányt.
Egy kicsit néztem a távolodó Liam alakját majd tovább mentem én is az utamon. Fura volt mind ez...Liam mostanában egyre kedvesebb gesztusokat mutat ki ...Talán? Nem, az lehetetlen! Na jó ezt rögvest ki is ejthetjük a címszó alól, mert biztosra veszem, hogy Liam nincs belém zúgva. Ha meg lenne már bevallotta volna. Ismerem a férfiakat, amint megtetszik nekik egy lány, rögtön bele csap a közepébe...de aztán be nem vallja, hogy tetszik neki csak,  észre lehet venni. Ilyenek valójában a férfiak....összetörik a lány szívét, van amikor nagy felelősséget hagy maga után ...itt a terhességre gondolok, hisz mennyi nő járt porul amiatt, hogy fiatal anyuka és a fiú csak faképpen hagyta azért mert, ő már nem akarta végig csinálni. Akármilyennek is tartjátok a fiúkat valójában nagyon gyávák tudnak lenni...épp ezért én nem akarom megtapasztalni a keserv fájdalmas ízét még többször, elég egyszer olyan időszakon át menni... és, én már régóta fogadalmat tettem arra, hogy egyedül fogom le élni az életem... nem kell nekem senki, magam fogok élni a saját lakásomba, jó munkával és kedves szomszédokkal. Családot nem mondom, hogy nem szeretnék de akkor inkább más úton szervezek magamnak gyermeket. Igazából, ha One Directionból bármelyik fiú is a pasim lenne, egybe se bíznék annyira.... a fiúknak elég néhány hónap vagy akár kevesebb és eldobnak. Persze a One Directiont barátilag imádom de kapcsolatként nem hiszem, hogy működne bármelyikükkel is...még Liammel sem. Nem akarok csalódást érezni az életem hátralevő életébe...boldogságot akarok ami az eddigi életem során nem sikerült megszereznem....és én szemszögemben nem fér bele egy fiú. Veszekedés, fenyegetés, szakítás. Ezek mind a kapcsolatok részei....és nem akarok átvergődni. Nem is csodálom, hogy eddig még fiúval nem voltam kettesbe. Igaz mostanra nem beképzelt, tuskóknak tartom őket, akiknek csak játékra kell egy lány. De még mindig szerelmileg nem így gondolkodok. Bár én is nőből vagyok, és nem mondom, hogy eddigi életem során nem tetszett még meg egy pasi sem. Hogy ne...rengeteg tetszett nekem. Én is voltam ám kislány. És akkor köteles az ember gyerek szerelembe esni. De megszólítani sose tudtam őket. Az aluljáróba haladtam e közbe, jó tágas de ugyanakkor a fal teteje akkora volt, hogy a világ legmagasabb emberre Sultan Kösenek térdelve kéne járni itt. A klausztófobiások biztosan nem lenének olyan vakmerőek átmenni ezen az alul járon. Sok volt az ember...kissé túl sok. Sok hang szűrődött amik egybe mosódtak. De volt egy hang ami kiemelkedett a sok közül.
-Anyu! Hol vagy anyu? -kérdezte egy kétségbe esett hang.
Én megálltam és csóváltam a fejem, hogy honnan jöhet a segélykiáltás. Valószínűleg én voltam egyetlen, aki észrevette a kétsége eset kiáltást, mert egyedül én álltam meg a többi ember csak ment a maga útján. Egyik majdnem fel is lökött és még csak bocsánatot se kért tőlem. Közbe tovább kerestem a kétségbe esett embert. Közeledni kezdtem a hang felé egyre erősebbek kezdtek lenni a hangok.
-Anyu! Merre vagy? -kérdezte a most már számomra nyilvánvalóan kisgyerek hang. Igyekeztem átvágni magam a tömegen, beazonosítottam ugyan is a helyszínt. Egy oszlopnál áldogált ez ezer százalék. Oda értem a segítségre váró kisgyerekhez. Tej szőke, kék szemű alig 7-9 év között mozgott kisfiú. Odaguggoltam mellé és az égkék szemeibe néztem.
-Szia kisfiú! Hogy hívnak? -érintettem meg a vállát a kisfiúnak közbe szájához tartotta kezeit.
-Phillip- válaszolt félénken a kisfiú.
-Oké, Philip, mi a panaszod? -vettem le a táskámat a vállamról és ölembe tettem.
-Elvesztettem anyut-válaszolt keservesen a kisfiú.
-Hogy nézz ki? Tudsz esetleg anyuról olyan jelzőt, ami megkülönbözteti a többiektől? -faggattam Philipet.
-Anyu mindig egy virágot szokott hordania a hajába-válaszolt Philip.
-Akkor gyere, megkeressük anyut! -álltam föl a guggolásból és vállamra akasztottam a táskámat - Anyut, hogy hívják?
-Teddy- válaszolt a kisfiú.
-Ejha! –lepődtem meg majd megfogtam a kisfiú kezét- Akkor gyere megkeressük Teddy anyut!
A kisfiúval együtt sétáltunk az aluljáróba mi közbe anyukája nevét szólítgattam. Bár mondjuk egy kissé érdekes női név...úgy tudtam, hogy a Teddy az fiú név. Angolok...furák. Tovább kiáltgattam Teddy nevét, de senki se fordult felénk. Nem jött senki elénk, aki reagált volna a névre, ráadásul már ki is értünk az alul járból Teddy anya nélkül.
-Anyu hol van? -kérdezte a mellettem levő kisfiú. És letérdeltem mellé.
-Figyelj, megígérem, hogy megkeressük anyut, ha még a nap is el tel vele -néztem ég kék szemébe a kisfiúnak.
Felálltam és tovább indultunk ...Philipet arról faggattam, hogy, hogy nézz ki az anyja. Barna hajú, barna szemű, egyszóval nehéz a megtalálás. Annyival már segített, hogy az illető nem teljesen sima hajú, hanem hullámos hajú ezért már a sima hajú nők ki vannak zárva. Megkérdezhetném, hogy hol lakik...mintha én jobban ismerném Londont. Valójában én is London út irányzatáról annyit tudok, mint egy gyerek...átlagos úton haladva mendegél és azt az utat nem felejti el. De ha letérünk egy ismeretlen utcába onnan már nehezebb haza fele vezető út.
-És mondd csak, hogy nézz ki a társasház ahol laktok? -faggattam tovább a kisfiút.
-Hát az ablakból mindig látni lehet a Nelson szobrot - festette le a helyszínt mire én a fejemhez kaptam.
És mi már rég elhagytuk, sőt még az aluljárótól is kilométereket haladtunk.
-Akkor begyorsítjuk a tempón?- guggoltam le eléje- Ültél már valakinek a nyakán?
-Egyszer apuén-válaszolt Philip.
-Nos ez pont ugyanolyan lesz, mintha lovagolnál -ezzel a mondattal felkaptam Philipet a nyakamba, két lábát megfogtam, hogy fel ne essen ő pedig a nyakamba kapaszkodott. Gyorsan neki iramodtam az úton
-Elnézést! Kérem.. -állítottam meg a felém járó férfit de az csak simán elment mellőlem majd hátrafordultam és a mellettem elhaladó hölggyel próbálkoztam.
-Lenne szíves...-de ez is sikeretlennek bizonyult. Reménytelenül ballagtam a közelbe lévő padra Philipet lerakva rá majd, szerencsétlenül leültem melléje. Gyorsan kutakodni kezdtem a táskámba, a telefonomért, ami meg is lett. Csak, hogy térerő nem volt. A fejemet a telefonhoz nyomtam és reménytelenül dőltem a telefonomnak. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Én magam sem tudom hol vagyok ....és így akartam segíteni egy kisgyereken. Reménytelennek éreztem magam, az első könnycseppek már kezdtek legördülni az arcomról....elveszettnek éreztem magamat, ráadásul még a kisfiút sem tudtam haza vinni. Bűnösnek is vallottam magam. Hallottam a többi embert, ahogy elhalad mellettem és, egyik se hajtja felém feje búbját sem. Itt hiába várok segítséget, nem jut itt senkinek...mindenki segítsen önmagán ezt mára megtanultam Londonban. Egy pillantást vetettem a mellettem ülő kisfiúra, aki szótlanul nézett engem. Én pedig újra az arcomba temettem a kezem....én vad barom...akármibe kezdek elszúrom. És ennek a kisfiúnak is megnehezítettem a dolgát, hisz csak távolabb sodortam az otthonától. Azt hiszem, feladom...eltévedtünk mind ketten. A csodákba ilyenkor nem lehet hinni, de mégis mint derült égből a villámcsapás, valaki megérintette a vállamat gyengéden, és én fel kaptam a fejem. Előttem az egykori X-factoros versenyző Amelia Lily állt előttem.
-Miért sírdogálsz itt? -kérdezte a lány aggódva.
-A kisfiúnak akartam megkeresni az anyukáját de...-elcsuklott a többi szó belőlem. Amelia leült mellém, és gyengéden simogatta kör- körösen a hátamat.
-Mesélj el mindent-szólt hozzám kedves hangon.
-Amikor az aluljáróba voltam megtaláltam ezt a kisfiút Phillipet, aki elvesztette az anyukáját én meg segítettem volna neki, de most én is eltévedtem, így nem csak, hogy az enyém de még a kisfiú otthonát se találom- fakadtam ki teljesen megsemmisülve.
-És Phillip esetleg tudja, hogy hol lakik? -érdeklődött Amelia.
-A Nelson szobornál laknak valamelyik társasba- válaszoltam Ameliának ő pedig egy zsebit adott át nekem.
-Az, tudom merre van! Busszal néhány percen belül oda is érünk, a te hoteledet is simán megtaláljuk.- veregetett vállba Amelia.
Felállt a helyéről és Philllip elé guggolt.
-Szia én Amelia vagyok! Te meg Phillip- rázott a kisfiúval kezet.
-Félsz amilyen helyzetbe vagy?- kérdezősködött Amelia.
-Egyáltalán nem-válaszolt határozottan Phillip.
Ejha, pedig egy ilyen kisfiúnak nincs ekkora bátorsággal, büszke lehet rád az anyukád -veregette szépen vállba és megragadta kezét és felállt.
-Gyere Dorothee! Megkeressük egyúttal az ő otthonát és a tiédet is- nyújtotta oda kezét felém. Egy kicsit tétlenkedtem, majd elfogadtam a megmentő karokat. Amelia felsegített engem és így kéz a kézbe mentünk hárman amerre Amelia sodor minket.
-nem is tudom, hogy köszönjem meg-szóltam egy kicsit zavartan, hisz még is csak egykori versenytársam volt, akinek most védő karjai ha nem lennének még estig ott ültem volna padon.
-Nem kell, semmivel csak annyival, hogy megkeressük a kisfiú otthonát- ezzel a mondatával megállt egy kis buszmegálló táblánál.
-Ez a busz a Nelson szobornál fog megállni ezért nem kell sokat lépkednünk -állapította meg Amelia.
Hamarosan meg is jött a busz és felszálltunk. Rögtön az első ülésbe ültünk Phillippel,Amelia pedig hátunk mögött foglalt helyet. Philliphez gyengéden hozzáértem.
-Nem soká otthon vagyunk! Ez már tuti biszti -mosolyogtam a kisfiúra.
A kisfiú csak dermedten nézett rám na de mit is tudna reagálni rá egy kisfiú.
Úgy 15 perc elteltével de már ott voltunk a már talán 1 órája is látott Nelson szobornál. Ameliával és Phillippel leszálltunk a buszról és mostantól Phillipre bíztuk, hogy merre van az otthona.
-Nos Phillip...-guggolt le Phillip elé Amelia- Merre laksz? Melyik társasba? Melyik szinten? Ha nem tudod akkor melyik ablak a tiétek?
-Ott az a fehér ház-mutatott a mellettünk lévő néhány méterre álló társas házra. És melyik ablak tiétek? -érdeklődtem Philliptől. Phillip közelebb ment a társas házához és tovább fürkészte a házat.
-A második oszlopba a 4.emelet-mutatott a kiszemelt ablakra Amelia és én pedig elmosolyodtunk. Azonnal leindultunk a társas ház felé és bementünk a társas házba. Egy portás is volt ott. Megfordult a fejembe
-Szerinted a portás meg tudná mondani, hogy hol lakik a kisfiú? -súgtam oda Ameliának.
-Szerintem felesleges...itt olyan sokan laknak, hogy nem biztos, hogy mindenkire emlékszik .-állapította meg Amelia.
-De ennek a nőnek nagyon különleges neve van talán még is beugrik neki-ezzel a mondattal az öreg portáshoz fáradtam.
-Elnézést, megtudná mondani, hogy ismer egy bizonyos Teddy nevű hölgyeim, aki a 4.emeleten lakik?- kérdeztem a portástól, aki felemelte sapkáját.
-Már, hogy ne ismerném....a 49.-es számnál lakik-válaszolt kedvesen az öregúr.
-Ezer köszönet! Irtózatosan hálás vagyok érte -válaszoltam széles mosollyal.
Szinte madarat lehetett volna most velem fogni. Ameliával és Phillippel el is kezdtünk lépcsőzni egészen a 4.emeletig.A 4.emeleten végig mentünk a sorokon, majd végül megláttuk a bűvös 49.-es számot.
-Huh hát ez is eljött-válaszolta Amelia összecsapva tenyereit.
-Bekopogok-reagáltam gyorsan majd gyorsan be kopogtam.
Semmi válasz. Még egyszer bekopogtam. Most már egy női hang szólalt meg...ez biztos az anyukája lehet.
-Megyek már! Megyek-kiáltott föl a hölgy.
Néhány másodperc múlva egy igazán fiatal lány úgy max 24 évesnek vallhata magát. Haja valóban egy kissé hullámos hajú volt.
-Phillip- kiáltott fel Teddy mikor meglátta kisfiát és azonnal ölbe kapta.
-Hogy köszönjem meg amiért haza hoztátok őt? -fordult felénk Tedd.
-Semmivel igazán -válaszoltam egyértelműen.
-Hé várj, téged ismerlek-nézett rám Teddy- Te szerepeltél tegnap az X-Factorba mint Dorothee Scherlet!
-Én lennék!- igazítottam meg pulóveremet, amikor ezt mondtam.
-Akkor gyertek be, legalább egy kis édességgel had kínáljalak meg titeket, kárpótlásul-nézet rám majd Ameliára közbe ölébe dajkálta Phillipet. -Isteni epres muffint készítettem!
-Biztos, hogy nagyon finom de én nekem egy fontos megbeszélésről lefogok maradni, ha most itt töltjük a maradék időt-birizgáltam a kezem idegesen. Ilyenkor egy kicsit szégyelltem magam hisz illendő azért elfogadni egy meghívást, még ha szerénynek is kell lenni.
-Akkor majd máskor! -válaszolt mosolyogva Teddy.
-A máskor az tökéletes-válaszoltam boldogan.
-Kivétel a hétvége-válaszolt Teddy széles mosollyal.
-Jaj ne vigye túlzásba, nem minden hétvégén....-de ő beleavatkozott a mondatomba.
-Belőled kinézzem, hogy akár a fináléig is menetelhetsz-szakított félbe ezzel a mondatával Teddy.
-Köszönöm -válaszoltam elnevetve a végét –Most már tényleg megyünk!
-Sziasztok! És még egyszer köszönöm-válaszolta Teddy bemenvén Phillippel az előszobába.
-Sziasztok!- köszöntünk egyszerre Ameliával.
-Sziasztok!- integetett fölös kezével Teddy majd Phillipre nézett- Te is köszönj el a lányoktól!
-Sziasztok-integetett Phillip nekünk mi meg viszonoztuk ezt majd Teddy bezárta az ajtót, amin ismét a 49.-es szám ragyogott. Amelia bájos mosollyal felém fordult.
-Most rajtad a sor, hogy megtaláljuk az otthonodat- fogta meg az egyik vállamat.
Én csak egy kis mosoly kíséretében válaszoltam és el is indultunk a lépcsőről lefelé. Ameliával út közben rengeteget beszéltünk. Az igazat megvallva Améliát jobban vártam ide a legjobb 4-be mint Mishát mert, elég szimpatikusnak tűnik nekem Amelia. De talán jobb is hisz Amelia elhíresztelte, hogy rengeteg felkérése van a kiesése óta. Jobbnak gondoltam nem elmondani ezt a szimpatizálási történetet. Maradjon ez az én kis titkom.