Tökéletlen éjszaka

Tökéletlen éjszaka

Dorothee

Az esés magában nem volt olyan fájdalmas, mint gondoltam. De az a nagy merevség ami utána jött az felkavaró. Akárhogy is akartam, nem tudtam parancsolni se kezemnek, se lábamnak. Semmimnek. Mintha ide gyökereztem volna a padlóhoz. Egyedül csak is az eszem mondogatta azt, hogy álljak föl, de mi értelme annak, ha nem bírok felkelni. Odanőttem a padlónak. És néhány percig így is feküdtem a földön, majd kezdtem érzékelni, hogy kezemet végre tudom uralni. Belemarkoltam a szőnyegbe, és próbáltam a hasam alatt lévő kezemet kihúzni onnan. Végre mind két kezemet mozgásra tudtam bírni, egyedül lábam nem tudott még sehogy se reagálni a paranccsal, amit az agyam küldött neki. Láb ide vagy oda.....ha már nem élőbe, akkor TV-be de megnézem Idát. Sajnos csak a nappali TV-éről tudok, ezért lépcsőt kell másznom. Felemelkedtem teljesen addig, ahogy csak a kezem tudott, és elkezdtem velük menni, vonszolva a lábamat magam után. Nehezebb, mint gondoltam kézzel menni, hisz a lábam súlya, ami most nem tud segédkezni az most hátrányt biztosít nekem. Próbáltam minden egyes porcikámat bele adni a mászásba. Bár ne szőnyegen kéne másznom, egy csiszolt kövön például száguldanék, segítene legalább a célom elérésében. Viszont a szőnyeg csak hátráltat. Kezdetek nyilalló fájdalmak keletkezni a karjaimban, de nem adtam föl. Végre elértem a lépcsőt, és most kellet azon gondolkozni, hogy csináljam azt, hogy még véletlenül se gurujak le róla. Ekkor egy ötletem támadt. Két merev lábamat a második lépcsőfokra tettem, az elsőre pedig ráültem. És így vonszoltam le magamat. Lábaimat karjaimnak köszönhetem, hogy egyik lépcsőfokról a másikra viszi. Mikor végre leértem a földszintre. Megint a bevált karjaimmal vonszoltam be magamat a nappaliban. Végre egy darabka a kőből leeset a szívemről. Most már csak el kell magamat vonszolni a TV-hez és ott bekapcsolni. Karjaimon teljesen kirajzolódtak az erek a sok erőlködéstől. Mikor végre oda értem megkönnyebbülve emeltem följebb magamat, de nagy csalódottságomba, az újfajta TV-nek sajnos nincsenek gombok, amivel be lehetne kapcsolni vagy valami. Na ezért nem szerettem ezeket a szélesvásznú HD TV-ket, mert ahhoz feltétlenül egy távirányító kell, és kérdéses, hogy a fiúk hova rejtették. Körül néztem a nappaliba, hogy vajon merre lehet, és akkor megláttam, hogy az egyik polcon van. Ha most állni tudnék, simán fel is tudnám érni, de így örülök, ha a polcot ép, hogy megérintem. Amennyire csak tudtam felemelkedtem a polc felé, de nem volt elégé hosszú karom, hogy véletlenül is meglegyintsem a polcot. Továbbpróbálkoztam. Nem tudom, hogy már hanyadszor próbáltam, de végül rájöttem, hogyha a polcot jó erősen megütöm, akkor talán sikerül leszednem onnan. Ahogy elnézem, nincs semmi törékeny, csak néhány könyv, és egy kép. Ha szerencsém van, akkor se a távirányító, se a képkerettel kiegészített képnek nem fog baja esni. Minden erőmet összeszedtem és csak is a polc aljának középpontjára összpontosítottam. Csak is azt figyeltem, és erőt gyűjtöttem. Egy hirtelen mozdulattal elértem, amit akartam, és a polc valóban megremeget, de csak annyira, hogy egy kicsit arrébb menjen a helyéről a távirányító, és, hogy egy könyv leessen. Remek! Az első próbálkozás befuccsolva, jöhet a következő gondolat...egy seprű kellene, vagy akármi, aminek hosszú vékony nyele van. A konyhába kúsztam el, szerencsére közvetlen a nappali mellet van a konyha. A konyha kövén már jobban tudtam közlekedni, hisz csúszós volt, ám de rettentően hideg. Végre, megláttam egy életmentő seprűt a sarokban. Óvatosan húztam meg az alját, fokozatosan lejjebb húztam, hogy még véletlenül se essen rám. És végre sikeresen földet ért, és magammal vonszoltam. Kicsit még mindig nehézkes volt a közlekedés. Kezeimből már kipattantak az erek, és üvöltöttek a fájdalomtól, de nem adhatom föl, már érzem, hogy arcom is lángol, de nem érdekel. Végre beértem a nappaliba, és végre elértem újra a polc fele. A seprű nyelét oda nyújtottam a távirányító közvetlen közelébe. Elkezdtem célozgatni a távirányítót, és sokadik próbálkozásra, végre sikerült leesnie, elém. Most már csak reménykedni, hogy nem olyan erős ütés volt, hogy el is romoljon. Az kész tragédia lenne, és valószínűleg hisztiznék is e végett. A seprűt a falhoz döntöttem, gondoltam, majd visszateszem, ha megnézem az X-Factort. Vonszoltam magamat a kanapéhoz, és megkapaszkodtam az ülésébe, és húzni kezdte magamat a kanapéra. Addig húztam magamat, míg a lábam is föl nem ért a kanapéra. Először kifújtam jól magamat, és próbáltam nyugtatni a testemet, hogy végre megnyugodhatunk. A távirányított szorongattam a kezemben, és egyenesen a TV-vel szemben tartottam. Bár már a karom felmondta a szolgálatot, és csak is az akarat tudta még életbe tartani. Megnyomtam remegő ujjal az 1-es gombot, és azonnal beadta az X-Factort. És pont Ida volt benne. Ma egy rockos számmal kellet előjönni, és Idába nem kellet csalódni. Michael Jaksontól hozta a Thrieller című számot. Nagyon jó csinálta érződött benne a szenvedély. Sajnos már csak ezt a fél percet láttam, mert vége lett a dalnak. A közönség őrjöngve tapsolt.
-Ida, ma te egy vérbeli rock zenész voltál-fakadt ki Louis örömétől- Ebbe volt vagányság, vadság, eltökélés! Ezt szeretném el tőled várni!
-Egyetértek Louis-val! Már még csak azért is, mert végre felcsaptak belőled a lángok- mondta Gary dicsérően de a végét elnevette- Mármint ne szó szerint értsd!
Tulisa és Kelly is elkezdett kuncogni Gary szó fordulatán.
-Nagyon tetszetél!- mondta ki a végeredményt Gary.
-Nekem is nagyon tetszettél! Bár reménykedtem, hogy csapkodni is fogod a mikrofon állványt, nem csak elhajítani- mosolyodott el Tulisa- Mindegy, nem kell ide a mikrofon állvány kivesézése! Inkább azt mondanám, hogy Rock and roll! Ez Rock and roll volt!
A közönség még ujjongóbban kiáltott fel Tulisa kijelentésére.
-Ida mivel is tudnám meghálálni azt, hogy mindig a maximumot hozod ki magadból -kérdezte boldogan Kelly- Tudod engem is tanítottál valamire ezen a héten! Arra, hogy a rock zenét nem úgy kell felfedezni, mint egy törészúzási ingert, hanem, mint egy érzést. Köszönöm!
Dermot oda ment Idához, és egy rövidke kérdéssel jött elő:
-Ida milyen volt ez a hét számodra? Mint tudjuk te a rock szerelemese vagy!
-Nagyon de nagyon jó volt! Számomra ez volt a legjobb hét-csattant ki örömétől Ida. Erre muszáj voltam elmosolyodni.
-Ha önök szerint Ida tényleg olyan jártas a rockba, akkor ne ücsörögjenek tétlenül! Nyúljanak a telefon után! Ida Draper!- mutatott végül Idára, aki elment a színpadról. Utána jött Craig. De valahogy Craig kis filmén a szemem kezdett leragadni, próbáltam fent maradni. De végül a sötétség vette felettem át az irányítást, és néhány perc múlva mély álomba keveredtem.

-----*-----

Szemem lassan kezdett kinyitódni, és az első dolog, amit meg akartam nézni, az a TV volt. Lassan felültem, és tovább fürkésztem a TV-t, amin most valami akció film ment. Próbáltam beazonosítani a történteket, aztán rájöttem, hogy Ida előadása után nyomban elaludtam. Gyorsan észhez tértem, és kikapcsoltam a TV-t. A gond, hogy mikor lejöttem a nappaliba akkor még egy kis világosság volt, ami kintről jött, most viszont teljes sötétség uralkodott a házban. Be kell vallanom, hogy féltem csak is a fenti nappaliból jött egy kis fény, azt is csak az éjjeli lámpának köszönhettem. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el mióta véget ért az X-Factor de abba biztos voltam, hogy nincs elég időm ahhoz, hogy a seprűt elvigyem a helyére, majd holnap valahogy kimagyarázom. De most indulnom kell felfele. Óvatosan leeresztetem két kezemet, és lecsúsztam a kanapéról, és megint elkezdtem mászni a szőnyegen. Egészen belejöttem ebbe a kézzel való járkálásába. És már elértem a lépcsőt, ha szerencsém van, akkor....de ekkor egy ajtónyitódást hallottam, és azonnal fel kapcsolta az illető a villanyt. Hát nem nehéz kitalálni kik álltak velem szemben.
-Dorothee?- kérdezték kegyszerre mind meglepetten.
-Sziasztok-intettem nekik egyet, és zavarosan nézegettem, tovább a padlót. Hát ez eléggé nagy koppanás volt a részemről. Megpróbáltam észrevehetetlenül megnézni az X-Factort, ami nem sikerült, és bealudtam, majd ott hagytam nyomként a seprűt, és a tetejében a fiúk végül haza érkeztek az előtt mielőtt elértem volna a fenti nappalit. Mit ne mondjak, nem ez éltem legjobb estéje.

Teher,teher hátán

Teher, teher hátán

Liam

Magamba temetkeztem...el sem hiszem, hogy amit megtaláltam medált az Dorotheé volt. Még is még ez a kijelentés tett eleget ahhoz, hogy bevalljam, hogy én nálam van...de mondjuk, mi van, ha másik medálról van szó? Ugyan már Payne, csak nem járdosnak francia turisták, akiknek véletlenül pont ugyan ilyen medál lóg a nyakukban. Ráadásul pont olyan helyen, ahol Dortohee is volt. Kit álltatok? Dorotheé volt a medál....és ami a legrosszabb volt, hogy még is az az önzőség túl uralkodott rajtam. Egyszerre keserűséget, kételyt éreztem valamint önzőséget. De Dorothee....majd a megfelelő pillanatban vissza fogom adni neki egy jó fedő sztoryval, de addig is jobb, ha nem beszélek róla. Hadj érezem, hogy valaki itt van mellettem legalább 1-2 napig. Dorotheera, néztem aki már egyenesen rémült arcot vágott.

-Minden rendben? -nézett rám Dorothee gyönyörű barna szemeivel.

-Igen, persze -hadartam el gyorsba, a hazugságomat, majd inkább nem szemébe nézve tettem meg újra a mocskos húzásomat- Sajnálom a medálod! Biztos egyedi darab volt, ráadásul, ha a nagymamádtól kaptad....kár, hogy nem tudom, hogy hol van!

-Semmi gond Liam- erőltetett egy kis mosolyt az arcára Dorothee. Tessék, tesz róla, hogy bűntudatott keltsen bennem!

-Dorothee eldöntötted, hogy jössz-e az élő showra?- kérdeztem bátortalanul.

-Milyen kérdés ez? Persze, hogy megyek-förmedt rám Dorothee.

-Csak azért, mert ha nem tudsz felállni..- tettem védekezésbe két karomat magam elé.

-Liam, fel tudok állni- ezzel a mondattal felállt, de mikor elengedte a kanapét akkor összeesett volna, ha nem ragadtam volna meg.

-Szerintem, ez nem vitás! Itt kel maradnod -állítottam föl Dorotheet, és visszafektettem az ágyba.

-De én jól vagyok-vágott vissza keményen Dorothee.

-Figyelj! Nem kockáztathatunk, ha netán út közbe összeesnél, nem akarjuk, hogy bajod essen -magyaráztam el Dorotheenak a tényeket, mi közbe durcásan fonta össze karját-Ida is ezt akarná!

Dorothee csak tovább pufogott a helyén. Gyorsan kutattam a zsebembe úgy, hogy ne hallja meg a medál csörgését, és kivettem Dorothee mobil telefonját.

-Tessék! Hívd fel! Majd ő eldönti, hogy jössz vagy nem-nyújtottam át Dorotheenak a telefonját, ő pedig szó nélkül elvette, és máris tárcsázni kezdte a számot. Én jobbnak találtam, ha nem hallgatom a beszélgetést, ezért inkább kimentem a nappaliból.

Dorothee

-Ida-szóltam a telefonba halkan. Tudtam, hogyha 8 óra előtt felverem Idát, lecsap egy hisztit.

-Dorothee! Nálad nem ismerik azt, hogy 8 óráig ne keltegess senkit, sőt te se kelljél föl, ha ilyen állapotban vagy...-és még egy pár sort el hisztizett a telefonba, amit muszáj volt végig hallgatnom. Mikor már úgy éreztem, befejezte a leszidást végre megszólaltam!

-Oké, vége van fegyelmező órának tanárnő? -tanulmányoztam körmeimet mi közbe, ezt kérdetem.

-Mit akarsz?- kérdezte Ida mogorván.

-Liam azt mondta, hogy ne menjek el az X-Factor ma esti adásába. Te biztos, hogy ott akarsz látni-mosolyodtam el a végén. Tudtam, hogy Ida is támogatni fog engem annak érdekébe, hogy ma este ott legyek.

-Nem feltétlenül-szólt egyszerűen Ida a telefonba, mire én hitetlenkedve néztem a telefonomra, majd újra fülemhez tapasztottam.

-Te - Tessék?- kérdeztem értetlenül.

-Figyelj! Az 5 napos koplalásod, az alvás hiányod, és a megfázásod teljesen leblokkolt, téged betegen, nem lenne tanácsos, hogy menjél-magyarázta el Ida.- Ha hazajöttünk, külön eléneklem a dalt, amit választottam, Janetnek meg mondom, hogy lebetegedtél, ezért nem tudtál jönni!

Egy kicsit rosszul lestek Ida szavai....azt hittem legalább ő szeretné, hogy ott legyek. De ma mindenki csak az egészségemért aggódik. Ha felesek egyszer-kétszer mit számít? Ott lesznek a fiúk...

-De Ida…-ellenkeztem volna Idával, de közbe szólt.

-Most a legfontosabb, hogy helyre jöjj, majd délbe felszaladok, és addig ne is álmodj róla, hogy elmész-oktatott ki az én drága tanárnőm - Szia!

Visszaköszöntem volna, de már letette. A telefonomat néztem. Mi van ma mindenkivel?

------*------

-38.3,ez már a javulás -nézte Niall a lázmérőt. Bár nem értem mit értett a javuláson....nagyobb lázam is volt?

-Mit nevezel te javulásnak? -néztem a plafonra.

-Hát tegnap mondjuk 39.8 fokos volt, mikor még aludtál, akkor megmértük-magyarázta Harry, aki egy tablettával érkezet a kezében, és átnyújtotta nekem.

-Tényleg ennyire rosszul lettem volna-kaptam be gyorsan a gyógyszert, és gyorsan lenyelni.

-Az eső zuhanyzásának is vannak határai - jegyezte meg Niall.

-Na, hogy van a betegünk? -jött a társaságunkba Zayn.

-Azon kívül, hogy fáj a fejem, és már vagy 100 zsebkendőt elhasználtam, azon kívül remekül -erőltettem egy mosolyt az arcomra, közbe Zaynre néztem.

-Hallottam, hogy nem tudsz eljönni a mai esti adásra - támasztotta meg magát a kanapé karfáján az egyik kezével Zayn.

-Zayn- szólta le Niall, majd jelbeszéddel folytatta a többit.

-Bocs, inkább azt kérdezném meg, hogy hol van Ida?- kérdezte Zayn terelve a témát.

-Levest próbál készíteni-mondta egy kicsit szemrehányóan Harry.

-Biztos, hogy meg szeretnéd kóstolni Ida főztjét? -nézett rám aggódva Zayn. Tudom, ők mindig le tudják szólni Idát azért, mert lány létére nem tud főzni.

-Én már ettem belőle, nem olyan vészes-vont vállat a mellettem álló Niall.

-Niall, ha kajáról van szó, akkor, te nem tudod semmivel kifogásolni-ellenkezett Harry.

-Köszönöm a dicséretet -hallatszott a hátam mögül Ida hangja. Ki tudja már mióta ácsoroghat itt?

-Szia Ida! -köszönt kedvesen Zayn hozzá. Ida hozzánk jött, s letette nekem egy tálcával együtt a levest.

-Figyi, nem gondoltam ám komolyan az előbbit- karolta át a vállát Zayn Idának. Ida csak egy mérges pillantást vetett rá.

-Ne érj hozzám, és meg van bocsátva az egész-nézett Zayn kezére, ami vállán hevert, de Zayn le is kapta mihelyst Ida rá szólt.

-Na, hogy ízlik? -kérdezte Ida mosolyogva.

-Finom-válaszoltam mosolyogva- Talán kérek repetát!

-Na látjátok, nem vagyok reménytelen eset-fordult a fiúkhoz büszkén Ida...Ida újra hozzám fordult.

-Nos, kénytelen leszek ezzel az 5 idiótával ismét magadra hagyni-mutatott a jelen lévő 3-ra.-Ötre oda kell érnem!

-Menj csak!- mosolyodtam el, és egy szűk ölelés után és egy szia suttogása után elment.

-Neked is, szia-kiabált utána Harry.

-Majd akkor köszönök nektek, mikor megérdemlitek-kiabált vissza Ida.

-Hány óra van?- kérdeztem a fiúktól rekedtesen.

-Háromnegyed öt-nézett a fali órára Harry.

-Tényleg nem haragszol, hogy itt hagyunk téged? -nézett rám Zayn bűnbánóan.

-Ti akartátok így-mi közbe ezt mondtam játszadoztam, vagy jobban mondva szenvedtem a levesbe lévő répa kiszedésével.

-De nem muszáj nekünk se menni-ajánlkozott Harry.

-Miattam, ne maradjatok itt, megleszek! Bár idegen egy hely! -néztem körbe a nappaliba- De Idának szüksége lesz valakire, hogy támogassa! Ha még én nem is tehettem meg!

------*------

-Biztos, nem baj, hogy itt hagyunk? -kérdezte Liam aggódva.

-Biztos- néztem végig az öt fiún, akik már kicsípték magukat.

-Ne feledd! Ha kínod-bajod van, akkor hívd fel Josht, itt a száma- ütötte meg a dohányzó asztalon lévő kis kártyát. Josh a korábbi sofőrjük, bár lehet, hogy már említettem. Beszéltem már vele, kedves öregember.

-Na szia-köszöntek el tőlem, egy-egy öleléssel. Liam maradt utoljára, és ő vele még szorosabban át is öleltem, mint a többieket.

-Aztán vigyázz magadra- suttogta a fülembe Liam, és elhúzódott mellőlem. Ezzel lementek a földszintre, én pedig úgy kerek 15 percet vártam. Nem tétlenkedek....ott leszek élőben, hogy szorítsak Idának. Csak át kell öltöznöm, és valahogy eljutni oda. Közbe kattogott az eszem a medálomon is....hiányzott. Bár itt lenne velem, most erőt tudnék gyűjteni. Mikor fél 7-et ütött az óra, lassan kezdte leereszteni a jobb lábamat....majd a balt, és most kellet erősnek lennem, hogy ne essek föl. Egy mély levegő vétellel felálltam, de a lábam nem bírta elviselni a terhet, ezért a földre rogytam.

Hol a medálom?

Hol a medálom?

Dorothee

Tegnap este itt aludtam a fiúknál. Ellenkeztem, sőt azt akarták, hogy a vendégszobába aludjak, és ők továbbra is azt hajtogatták, hogy az egészségem véget maradjak ott. Beadtam a derekam, de azzal feltétellel, hogy nappaliba éjszakázok. Kicsit idegen volt olyan helyen aludni, ahol bármelyik lány csak álmodni tudna. Más lány egyből rá vágta volna az igent. Én viszont nem az a lány vagyok. Sőt még furább volt, úgy itt aludnom annak tudatába, hogy kezdenek különös érzéseim lenni Liam iránt. Még mindig nem tudom mi történt tegnap este...egyszerűen csak magával ragadott Liam aurája. Igazából korábban észrevettem Liam furcsa hozzá állását, de most először fordult elő, hogy meg is éreztem. Kezdenek fura kötelékek köztem és Liam között alakulni. Már a tudat miatt is kellemetlenebb volt itt aludni. Nem....Nem, felejtsük el! Liam Payne egy nemzetközi híresség, akiért sorba állnak a szebbnél szebb lányok. Én csak egy vagyok a talán millió lányból, akiknek nincs esélyük arra, hogy a barátnője legyen. Max egy a millióhoz. És ha én vagyok az az egy? Tessék, már kezdem bemesélni magamnak, hogy olyan gyönyörű, aranyos, kedves lány lennék, hogy Liam belém is zúg. Kora reggel volt még, ezt abból ítéltem meg, hogy még egy kissé sötét volt az ég, ahogy a velem szembe lévő ablakon szomorú, nyirkos idő volt. Nem mertem kiszállni az ágyból...nem azért, mert nagyot esek, csupán nem akarom a többieket felébreszteni. Tekintetemet egyfolytában más fele vittem....hol egy ajtóra, hol a falra, hol a plafonra, hol pedig a dohányzó asztalra. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy itt fekszek a One Direction egyik kanapéján. Annyi más lány álmodna ilyenről, hogy itt a nappalijukba alhatna. Szerencsének érzem magam, csak is azért, mert megismertem ezeket a bolond fiúkat. Eszembe jutott az otthon....tényleg mióta elkezdtem a sztrájkot anyunak élet jelet sem adtam. Szívverésem felgyorsult mikor eszembe jutott anyu, és minden porcikám azt kívánta, hogy álljak föl, és hívjam föl. De még három dolog is visszatartott.1.nem tudom hol a telefonom.2.Mi 1 órával később járunk, ezek szerint úgy 5 óra lehet anyuéknál.3.a fiúkat kellene felkeltenem azért, hogy megkeressem a telefonom. Most már csak arra vártam, hogy leteljen az 1 óra mivel anyu 6 órakor kel a munkája véget, és így eltudom őt érni. Tétlenül néztem a falat. Bár itt lenne Ida, őt ha kiugrasztom is az ágyából, még akkor is csak lekever egy kis hisztit,és le van tudva a rossz reggel.

Liam

Nem bírtam tovább aludni. Átöltöztem azóta, és most az ágyamba ülök. Épp kotorásztam a zsebembe mikor valami kemény, de könnyen simuló felületet észleltem a zsebembe. Kihúztam a zsebemből a tárgyat, és akkor akadt meg tekintetem a tegnapi medálon. Felemeltem egyik kezemmel a láncát, és tanulmányozni kezdtem. Olyan szép felirat ékesítette...I'll be...itt van az a bizonyos személy, és én magam is jó érzetem, mikor megszorítottam a medált. Nem tudom, hogy miért, de én olyan önző dologba egyeztem meg magammal, hogy én se ismerek magamra. Nem adom vissza a gazdájának...itt marad nálam. Annyira tetszik, hogy az ég egyet világon nem adnám oda senkinek. Önbizalmat adott Dorothee kapcsán, miszerint a feliraton ott van...itt vagyok. Ez tudott életbe tartani engem....a tudat, hogy itt van valami, ami megerősít engem. Sőt úgy érzem, hogy ha ez a medál itt van nálam, akkor Dorothee is itt van velem. Most, hogy nálam van a medál olyan meg érzésem van, hogy Dorothee itt marad velem. Mert ha ő nem lett volna, nem találtam volna meg ezt a láncot. Persze továbbra is azt az embert, akinek köszönhetően megtaláltam, még mindig jobban szeretem. Olyan sokszor átéltem gondolatba vallomást, de eddig nem sikerült. A tegnapi készülődő vallomás, az tökéletes lett volna....ha Louisék nem lettek volna olyan  ügyetlenek, hogy oda égetik a vacsorát. Kinéztem az ablakba, ahol már idézőjelbe tehetnék a pirkadot...viszont a borús idő elnyomta a nap erejét.

Dorothee

Ránéztem az ablaknál lévő órára, ami nem soká háromnegyed 7-et üt. Már számolgattam a perceket, hogy anyuval beszéljek, eléggé vicces is volt, hisz anyát nem is tudnám felhívni, mert nincs meg a mobilom. Hirtelen viszketni kezdett a mellkasom, ezért megvakartam, de akkor valamire feleszméltem. Megtapogattam, mint két kezemmel a mellkasom...de hát...Megpróbáltam annyira lehajtani a fejemet, hogy lássam valóban nincs meg vagy csak hátra csúszott, a nyakamat is elkezdtem fogdosni, de nem találtam sehol a tárgyat. Csak nem elveszítettem, vagy esetleg felejtettem a parkba...ne az nem lehet! Ez a nagymamám utolsó ajándéka volt amivel megajándékozott engem halála előtt, én pedig elhagytam...Kétségbe eseten dőltem vissza a puha párnára. Könnyeimmel küszködtem...életem egyik legfontosabb dolga elveszett, azóta lóg a nyakamba mióta nagyim kórházba volt, ott adta át nekem. Abban volt a maradék reményem, hogy itt áll mellettem valaki. I'll be. De most ez nem így van...nincs itt velem, nincs aki itt lenen velem és támogatna. Könnyeim már kezdtek gördülni arcomról. A legértékesebb dolgom....a mai nap olyan rosszul kezdődött, mi lesz akkor az élő adással? Hallottam, hogy az egyik ajtó kezd nyitódni, és arra felkaptam a fejemet.
-Dorothee?- kérdőjelezte meg a személy, mikor meglátott engem, és közelebb jött.- Nem alszol?
-Nem bírtam, és te?- ültem föl, és megpaskoltam neki egy helyet a kanapén, ahova helyet foglalt mellettem.
-Figyelj! Nem véletlenül vagyunk Harryvel szomszédok, akkorákat horkol hajnalkor, hogy a szomszédszobába, vagy is hozzám lehet....-ekkor elhallgatott, és jobban szemügyre vette az arcomat- Te...sírsz?
-Igen, Louis sírok-törölgettem meg a szememet.
-Mi történt? -faggatott Louis.
-Minden-ekkor összekulcsoltam a térdemet kezeimmel, és tovább folytattam- Elsőnek, rájövök, hogy anyuval több, mint 5 napja nem beszéltem, de most nem tudok még vele beszélni, mert nincs meg a telefonom, aztán észreveszem, hogy a medál ami a nyakamba van eltűnt.- fakadtam ki sírással az élen.
Louis megvakarta tarkóját, és tovább bámult engem.
-Hozom neked a mobilomat, mert úgy tudom Liamnél vannak a cuccaid-állt föl helyéről Louis, én meg hálásan rá néztem.
-Köszönöm-válaszoltam Louisra nézve aki, csak egy mosoly kíséretében bevonult a szobájába. Felfoghatatlannak tűnt...elsőnek anyu aggasztott, és mikor megoldódna a probléma, jön a másik! Csapás, csapás hátán. Louis újra felbukkant az ajtójából kezébe mobiltelefonnal. Átnyújtotta nekem az I Phodot, és kacsintott egyet nekem.
-Ha kellenék lent leszek a konyhában-ezzel a mondatával hátrahagyva ment el, én pedig tárcsázni kezdtem anyu számát. Fülemhez nyomtam a telefont, és a fölös kezemet jó erősen megszorítottam azért imádkozva, hogy felvegye. Közbe könnyeim tovább folytak, már a számban is éreztem a sós könnyeket.
-Maga nem tudja, hogy hány óra van?- szólt bele idegesen anyu.
-Szia anyu-szólaltam meg nehezen a telefonba.
-Dorothee?- kérdezte hitetlenkedve- Kicsim te vagy az?
-Igen, és bocsáss meg nekem - szipogtam a kagylóba- Sztrájkolni kezdtem, és emiatt megfeledkeztem mindenről !Most meg elvesztettem még a legértékesebb dolgot is! Kérlek, ne haragudj!
-Kicsim nem igazán értem a helyzetet-szólt vissza anyu a számára értelmetlen volt, amit összezagyváltam- Sztrájkoltál? Mit vesztettél el? És miért más számot adott ki a telefonom? Miért sírsz kicsim?
-3 napig sztrájkoltam az éhező gyerekekért, aztán felmondta a szolgálatot a testem, egy jó barátom talált meg, és hozott el a lakásukra- magyaráztam el, úgy, hogy ne sejtse, hogy a One Directionról szól ez, mert ezt még nem említettem meg, de személyesen is szeretném elmondani - Nála van a mobilom, és most a haverjának a mobiljáról hívlak téged, közbe elvesztettem nagyi medálját, alig néhány perce vettem észre!
-A nagyi nyakláncát elvesztetted? -ismételte meg az utolsó mondatom anyu. Halottam, hogy valaki kinyitotta a hátam mögül valaki az ajtót, de most nem izgatott.
-Nagyon ki vagyok borulva-szóltam bele a kagylóba.
-Kicsim minden rendben lesz, szerzünk másik medált-nyugtatott anyu.
-De az nagyié volt, az nagyié...az utolsó emlék-szűrtem ki a fogaim közül ezt és, mint egy hisztis gyerek  ütöttem bele kétszer a kanapéba, mikor nagyit emlegettem.
-Jaj kicsim, annyira rossz hallani ezt-szólt szomorúan anya.- Na és mondtad már valakinek?
-Igen, de ő biztos nem tud semmit-válaszoltam a telefonba, és halottam, hogy valaki egyre közelebb jön. Könnyeim végig szakadtak mellkasomon.
-Minden rendben lesz- nyugtatott meg anya. Én nem válaszoltam rá, csak sírtam tovább.
-Csak ennyit szerettem volna mondani, veled mi van?- kérdeztem anyutól aggodalmasan.
-Majd azt legközelebb elmeséltem, hosszú lenne, és nekem időbe munkába kell érni-hadarta el anyu -Kicsim vigyázz magadra- Tudod,hogy nagyon szeretlek! És lélekben ott vagyok veled!
-Köszi anyu-szóltam bele telefonba halkan- Szia!
-Szia kincsem! -köszönt el anyu, és lerakta a telefont. A telefont a dohányzó asztalra tettem, és megint magamhoz húztam térdemet. Lépéseket hallottam, igazándiból nem érdekelt most. Csak egy kis magány...semmi más! Éreztem, hogy valaki átkarol engem hátulról, nyakamnál fogva lágy érintésével. Fejét, lerakta a vállamra. Férfias illatáról, de inkább kölnijéről ismertem föl, hogy ez bizony Liam. Nem szóltam semmit, és ő se. Sokáig így voltunk, aztán Liam felállt a hajolásból, és mellém ült.
-Anyukáddal beszéltél?- kérdezte olyan óvatosan amennyire csak tudta. Csak bólogattam.
-Valami gond történt otthon?- simította végig ujjait karomon, ami megerősített abban, hogy most felemeljem a fejem, és szemébe nézek. Barna szemeibe láttam az aggodalmat, de a biztonságot is. Hogy bármi is legyen, kiáll értem.
-Nem tudom, mert arról ő nem beszélt, csak én sírtam ki magam a vállán-válaszoltam Liam kérdésére. Liam ökölbe szorítva kezét, hüvelykujján kívül megsimogatta vele arcomat, majd azzal kezdte törögetni a könnyeimet.
-Az utolsó dolog, amit nagyimtól kaptam elvesztettem-szóltam hozzá halkan- A nagyi medálját elhagytam, a legértékesebb dolgot ami csak létezik számomra! És elhagytam! Elhagytam az I'll be feliratával együtt nagyit.
Liam hirtelen abba hagyta a könnyiem törlését, és elkapta kezét tőlem. Hirtelen elfordult tőlem, és a szőnyeget kezdte kémlelni. Jobban szemügyre vettem őt, de csak eltakarta szemeit előlem, hogy ne tudjam meg mitől is akadt ki. Mi történt ilyen hirtelen Liammel?

Összeomlás

Összeomlás

Dorothee

3 napja sztrájkolok, de még a kitűzött cél még nincs meg. Eddig 270 fontot gyűjtöttem, ami kevés....legalább 500 fontot mindenképp gyűjtenem kéne. Elszántan ültem a padon, várva, hogy gyűljön még a pénzemhez. Éppen az orromat törölgettem sokadára, mivel ezek a folyamatos esőzések nem jót tesznek nekem, főleg ha még ülök is benne. De nem szabad feladnom. Küzdenem kell a végsőkig. Ezt hajtogatom magamba, több mint 3 napja. Most is az idő borús volt, de még szerencsére nem jött egy zuhé sem. Gyomrom kezdett egyre visszataszítóbban korogni, én pedig nem foglalkoztam vele. Meg voltam fázva, lehet, hogy lázam is volt, de az ilyen apró dolgok miatt nem szabad meghátrálni, csak ki kell bírnia a szervezetemnek. A 3 napba a One direction igyekezett látogatni, megkérdezték, hogy vagyok, én persze egy kis púderrel eltudtam tűntetni a karikákat a szemem alól, hogy ne sejtsenek semmit. A hajamat is összekötöttem, hogy ne látszódjon rajta, hogy igazán ázott. Ida és meglátogatott, bár ő egyből lehordott engem mindennek. Ma is itt járt, és megfenyegetett azzal, hogy nem lesz a barátnőm. ha tovább csinálom. De ezek csak győzködések, igazából Ida nem olyan rossz indulatú, hogy emiatt képes lenne megszűni barátnőnek. Viszont talán elkiabáltam, hogy nem lesz zuhé, hisz hirtelen szakadni kezdett az eső. Szétengedtem hajamat, és üldögéltem az esőbe. Igaz már teljesen átázott ruhába voltam eddig is, úgyhogy nem volt sok veszteni valóm. Viszont a púder biztos lemosódott, és így fel lehetett fedezni karikás szememet. Nem igazán kényelmes egy padon feküdni. Eltüsszenttettem magam, és átöleltem testem, hogy melegítsem valahogy magam. Ilyen időbe, biztos nem jár senki a Parkba, de ezzel bizonyítom, hogy milyen eltökélt vagyok. Viszont lépteket hallottam, nem is inkább futott, mint sem léptek. Biztos időbe haza akar érni. Nyugodtan üldögéltem.

Liam

Elegem lett Dorothee önfejűségéből. Hiába mondta, hogy rendben van, én koránt sem tartom annak. Kizárt dolog, hogy e miatt a hülyeség miatt nem betegedett volna le. Nagy dörrenések hallatszottak ki a kocsiablakból. Igen, most a Parkba indultam, hogy egyszer és mindenkorra véget vessek ennek a gyermeteg álomnak. Dorothee nem tudja mit csinál, ő magára nem gondol. Viszont a legjobban az fáj, hogy nem veszi észre, hogy én nekem mi bajom...ha tényleg törődne másokkal, akkor rég befejezte volna ezt a sztrájkot. Akár hiszi akár nem, de ez alatt a 3 nap alatt betegre aggódtam magam, hogy vajon épségbe van-e, hogy vajon nem lett beteg, vagy, hogy már nem eset össze az élelem hiány miatt. Leálltam a Park mellet, és kiszálltam a kocsiból, ideje véget vetni a sztrájknak. Gyorsan beviharoztam a parkba, és megkerestem, hogy hol van Dorothee. Mikor végre megtaláltam, ő ugyanolyan pózba ült, mint néhány nappal ezelőtt, mintha mi sem történt volna.
-Dorothee ezt most azonnal befejezed! -mentem oda hozzá "udvarias köszönéssel" méghozzá durva hangon.
-Nem fejezzem be! Nem! Addig nem, míg nem kapom meg érte a kellő jutalmat -szólt egy oktával hangosabban, mint én.
-Te bolond vagy! Itt ücsörögsz az esőbe, éhen! Tudod, mennyire aggódok miattad?- kiabáltam túl a dörgést, vagy legalábbis próbálkoztam.
-Én tudom, hogy éreznek a gyerekek, és borzalmas lehet, amelyikük itt kint van az utcán-állt föl a padról egyenesen szembe velem.
-És az nem fontos, hogy én, mit érzek? -mutattam magamra, mikor kimondtam az ,,én" szót.
Dorothee erre nem válaszolt, csak némán állt velem együtt a zuhogó esőbe. Egy kis idő után hátra fordult, és körbe fonta karjait. Kicsit közelebb mentem hozzá.
-Kérlek! -váltottam át lágy hangmódba- Most már fejezd be...Menjünk haza!
-Liam...-amilyen gyorsan megszólalt olyan gyorsan el is hallgatott mivel hirtelen összeeset, én meg elkaptam derekánál fogva. Igen itt volt a vége. Ezzel Dorothee bebizonyította, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy tovább küzdjön célja elérésében. Először Dortoheet, bevittem a kocsiba, majd a táskájáért és az összegyűjtött pénzért vissza mentem. Valamit észrevettem, ahogy mentem a betonon. Valami fényes volt. Lehajoltam, és akkor láttam meg, hogy ez egy nyaklánc. A közepén egy kis kerek medál rejtőzött. Ezek szerint egy medál ez. A közepén medálba pedig kis kép szokott lenni. Egy kicsit tanulmányoztam a medált, majd zsebre vágtam. Nagyon szép, és nem utolsó sorban ritka példány volt. Akárkié is ,nagy vesztesség ez számára.

Dorothee

Minden elsötétülve volt....kerestem a kiutat, de nem találtam. De aztán valami kezdett csak-csak kitisztulni. A hangok! Hangokat hallottam a nagy semmiből...először zúgásnak indultak, majd kezdtek a szavak kitisztulni.
-Nem hiszem el-szólalt meg egy hang!
-Nyugi! Minden rendben lesz- most már feltudtam ismerni a hangot is, ez Zayné volt.
-Rendben lett volna, ha korábban rángatom el őt-visszahangzott Liam hangja.
Kezdett szét nyílni a szeme, elsőnek homályosan láttam, majd kitisztult, a kép. Liam ült a kanapén ahol, én is feküdtem. Továbbfürkésztem az arcokat. Itt volt minden One direction tag és Ida is. De ők nem vették észre, hogy felkeltem, próbáltam szólásra bírni a számat. Próbáltam valamit kicsikarni, ami e pillanatba nehezen ment.
-Hol vagyok? -kérdeztem olyan halk hangon, hogy hallani én is alig tudtam. De feltűnt a társaság több tagjának, hogy valaki bizony megszólalt, és az nem közülük való. Liammel találtam magam szembe, aki azonnal oda fordult, mikor meghallotta a hangom.
-Ehh, felébredt Csipkerózsika-jött a kanapé hátsó részére ezzel a mondattal Ida. Louis és Niall is követte őt, és így jobban szemügyre tudtak venni.
-A kérdésemre nem válaszoltatok-néztem körbe a társaságon, még rekedező hanggal. Most vettem észre, hogy takaróval nagyok bebugyolálva, és milyen jó érzés volt végre meleget érezni.
-A lakásunkba-válaszolt Harry. Ekkor a hasam megszólalt. Kiáltozott egy kis kajáért, és ezt meg is hallották a többiek.
-Hozok neked valamit enni- felette Ida, és elment a konyhába, nem is vettem észre, hogy Louis is követte. Miről maradtam le a 3 nap alatt, hogy ilyen jóba lettek. Most viszont nem ez volt a legfontosabb.
-Mióta alszok? Mi történt? -kérdeztem továbbra is lassú és halk hangsúlyba.
-Tegnapelőtt hozott be Liam téged, szóval még nem olyan vészes -válaszolta Harry, és leült a kanapé szélére, ahol már nem terítettem el a kanapét. Hirtelen rám jött egy köhögési roham, nagyon száraznak hallatszott.
-Az eső miatt jól meg is fáztál- állapította meg az álldogáló Zayn. Felültem volna, viszont Liam visszalökött.
-Ne! Ne! Te csak pihenj!- helyezet vissza eredeti állapotomba Liam.
-Hogy érzed magad? -érdeklődött a fölöttem lévő ír fiú.
-Mint akit fejbe vágtak-válaszoltam lelketlenül.
-Fiúk! Inkább hagyjuk, had pihejen! -simogatta meg Liam a combomat, amit a takaró elállt, hogy jobban érezem.
A fiúk elköszöntek tőlem, Liam is indulni készült, csak utána szóltam.
-Liam!- nyögtem ki a nevét. Liam hátra fordult, és visszaült helyére.
-Köszönöm! -válaszoltam egy apró mosoly kíséretében.
-Egyet jegyezz meg- mutatta fel a mutató ujját nekem- Soha! De soha! Ne csinálj ilyet-minden egyes szóval egyre közelebb hajolt hozzám, olyannyira, hogy egy pillanatra még bele is pirultam, de aztán megnyugodtam, hogy a végére, csak egy kicsit megnyomta az orrom hegyét és eltávolodott tőlem. Megnyugvás volt számomra. De ugyanakkor elmosolyodtam, hogy az orromat érintette csak meg. Ő is elmosolyodott, majd felállt és hagyott engem pihenni. Annyira hihetetlen, hogy ez lett a vége a sztrájknak! Várjunk csak...ekkor fel keltem, és hevesebben kezdett szívem verni. Mi van a pénzzel, amit összegyűjtöttem? Talán Liam ott hagyta? Ekkor érkezett be Ida egy tál levessel, tálcástul átadta nekem.
-Ida hol van a pénz, amit összegyűjtöttem? -kérdeztem aggódva Idától.
-Nyugi! Liam eltette-válaszolta halkan Ida, én meg megnyugodtam, ahogy ezt meghallottam. Abban a pillanatban nagy kő esett le a szívemről.
-Egyet meg az utolsó, cseppig a levest, helyre rak téged, aztán megkínállak még téged valami laktatóbbal-ült le a szembe lévő fotelre Ida. Csöndben megettem a levest, ami utóbb kiderült, hogy húsleves. Ida csendben játszadozott ujjaival.
Mióta vagy ilyen jóba Louis-val? -fordultam oda barátnőmhöz. Tudom kínos volt, hogy pont ezt a kérdést raktam föl.
-Ezt meg, hogy érted? -kérdezte bizonytalanul, de a hangjába érezhető volt, hogy tudja, hogy mire gondolok.
-Együtt mentél el Louis-val a konyhába, és úgy tudom, hogy állatkertbe is voltatok-ezzel tovább ettem a levest, és Idára nem vettem tekintélyt, lehet, hogy most csupa pír.
-Jah, hogy az- válaszolta olyan átlátszóan, hogy már az fáj- Nos, igen voltunk állatkertbe, jól elvoltunk! Aztán tegnapelőtt elmentünk fagyizni, jól éreztünk magunkat- számolt be röviden Ida az eseményekről.
-Ennyit arról, hogy Nem vagyok kettesbe egy One Direction taggal- kuncogtam el a végét.
-Nem is tudom-vakarta meg fülét Ida- Kettőnk közt maradhat amit most fogok mondani?
-Persze! Hisz legjobb barátnők vagyunk, és ha titkot mesélünk el a másiknak, azt nem adjuk tovább- mosolyodtam Idára.
-Oké! Lehet ...lehet ...-akadozott a hangja, kereste a megfelelő szót, és beletúrt hajába -Nem.., Biztos...Na szóval lehet, hogy tetszik!
-Ejha! -szólaltam meg meglepődve. Mármint Louisba? A miénkbe? Akit egykor lehordott mindennek? -Az klassz!
-Nem klassz! -szólt vissza szemrehányóan- Tudod, hogy mennyi mindent elkövettem annak érdekében, hogy ezt az érzést kitiporjam? Mostanra meg csak terjed, mint a baci!
-De minek kellene? Szerintem tök jó dolog ez! -tetem le a dohányzó asztalra a tálcát, vele együtt a már üres tányérral.
-Nem érted! -vágta rá a választ, és beletúrt még idegesebben két kezével a hajában- Én nem akarom megbántani Louist....tudod milyen hárpia vagyok! Jobban járna egy kedvesebb lánnyal!
-Ugyan már Ida-szóltam vissza-te is tudsz kedves, aranyos lány lenni ha akarsz....különben ha másik lányt akarna akkor rég nem rád pazarolná az időt!
-Nem lényeges! Csak ne mondd el senkinek-legyintett egyet és magába duzzogott Ida- Inkább azzal foglalkozunk, hogy milyen lesz a holnapi adás?
-Te jó ég!- kaptam a fejemhez -Az holnap lesz? Ma akkor...
-Igen, végre leeset-kapta fel a tálcát, és ment is a lépcsőhöz- Mindjárt hozok neked valami lakhatóbbat!
Rövidesen hozott nekem kaját, és azt megettem. Magamra hagyott Ida, és én végre magamnak lehettem. Gondolkodtam....azon, hogy tényleg helyesen cselekedtem.., ezzel a sztrájkkal. Legfőképp kára volt, mint sem, hogy haszna. Idegesen beletúrtam a hajamba...Te jó ég, még a hajamat is meg kéne mosni! Olyan ragadós, mintha egy csomagolás nélküli cukorkákhoz nyúltam volna. Gondoltam egyet, és óvatosan lecsúsztattam a jobb lábamat a szőnyegre, majd a másikat is. Lassan kezdtem felemelkedni a kanapéról, viszont ingadozásomnak hála, visszarogytam a kanapéra.
-Te mit csinálsz? -jött oda hozzám Liam.
-Próbálok felállni-néztem az éppen érkező fiúra.
-Dorothee -hajolt közelebb Liam, amitől megint elöntött a pír- Feküdj vissza! Most pihened kell! Nem kell menned sehova!
-De....-próbáltam volna ellenkezni, csak most nem jutott semmi eszembe, és amúgy is Liam egyből leült mellém.
-Miért vagy ilyen makacs? -nézett rám Liam aggódva.
-Harcolni a végsőkig kell-válaszoltam úgy, mint ahogy annak idején anyu mondta. A végsőkig harcolni kell! Igen....ez igaz, nem szabad megfutamodni, nem szabad feladni. Csupán harcolni az életedért!
-Komolyan mondom én nem értelek-válaszolt eléggé halkan Liam- Más lány, sose csinál ilyeneket amit te!
-Mert én nem féltem magam, és foglalkozok másokkal is- vágtam rá azonnal .Nem tudom rossz vagy jó döntés volt ez, de Liam amint meghallotta államnál fogva feléje vitte a tekintettem. Zavarban voltam....eléggé, Liam nagyon közel volt hozzám.
-Különleges vagy, más...más, mint a többi lány-szólalt hozzám lágyan Liam.Én csak hallgattam, és közbe gyönyörű barna szemeiről nem tudtam levenni a szemem. Megbabonázott vele. Közbe keze arcomhoz vándorolt, és a másik keze is az arcomon hevert. Éreztem, ahogy szívverésem egyre csak gyorsul.
-Miért kell mindig a saját fejed után menni?- kérdezte Liam még mindig lágy hangon- Egy kicsit, csak egy kicsit tekintettel lennél azokkal, akik foglalkoznak veled! Egy kicsit tekintettel lehetnél rám! Nem tudom mit műveltél velem...
A mondatát nem tudta befejezni, mert zajt hallottunk lentről. Liam gyorsan felállt, és lement megnézni, hogy mi folyik oda lent. Míg nem jött vissza Liam a kérdései kavarogtak bennem....közbe olyan érzelmek lángoltak fel bennem, mint eddig még soha. Mi lelhetett engem? Liam most először váltott ki belőlem valamit, mire még nem volt példa. Mi lett volna, ha közelebb kerültünk volna egymáshoz. Megcsókoltuk volna egymást? Most ebbe bele gondolva, valamiért fájt, hogy ez nem történt meg.

A véletlenek az élet mozgató rúgói

A véletlenek az élet mozgató rúgói

Dorothee

-Meddig szándékozol itt lenni?- kérdeztem a mellettem ülő fiútól, én pedig a szürke felhőket csodáltam.
-Ameddig, szeretnéd! -válaszolt egyszerűen Liam- Persze, ha most is zavar....
-Jaj nem! Nem! Ne értsd félre- fordultam a mellettem ülő Liamre. -Imádok veled lenni!
-Tényleg?- ráncolta meg a homlokát Liam.
-Persze-terelődött figyelmem a betonra- Hisz, barátok vagyunk!
-Igen, csak barátok- suttogta Liam keserűen, alig halhatóan.
Néma csönd jött létre Liam és én köztem. Egy picit elgondolkodtunk. Én például azon, hogy ugyan ezt csinálnám otthon is? Ott is az éhezőkért tenném le a kaját? Erről eszembe jut az érettségi napja...akaratlanul is elmosolyodtam a történteken, hamarosan még egy kis kuncogás is követte ezt.
-Min nevetsz?- fordult újra hozzám Liam.
-Semmi, Semmi-legyintettem oda neki- Csak beugrott egy régi emlék!
-És megtudhatom, hogy mi is volt az?- fordult kíváncsian hozzám Liam.
-Hát...-húztam egy kissé az időt- Oké! Ez még idén tavasszal kezdődött az érettséginél...
A folyosón sétáltam, jobban mondva Párizs legbefolyásosabb Gimnáziumában. Ma nagy volt a nyüzsgés - forgás az érettségi miatt. Sokan már a tételekről is beszélnek, hogy vajon mit húznak...igen általában jobban kell valóban a szóbeli érettséginél idegeskedni, mint az írásbelibe. Az a szerencsén múlik, hogy olyat húzol, amit tudsz is...én persze fel voltam készülve. Viszont előtte szembe kellet néznem életem egyik leggyűlöltebb tantárgyával...a matekkal. Igen, matek nem az erősségem. Ráadásul úgy, hogy mindenből kitűnő vagyok, és a matek lóg ki mindig az 5-ös sorakozóból...matekból általában örülök, ha megadják év végére a 2-est vagy a 3-ast.Viszont az érettséginél...meg voltam könnyebbülve viszont, mikor láttam, hogy az osztályfőnökömhöz Mr.Jaffe-hez kerültem. Mondom, majd leírja nekünk a helyes választ az 5.-ös feladathoz.
-Én itt elvesztettem a fonalat-vágott a történetembe Liam.
-Mit nem értesz? -néztem kérdően Liamre.
-Azt, hogy miért is van szerepe ennek az 5.-ös feladatnak? -tette sorba a kérdéseket.
-Az, hogy akkor megkapjuk a 2-est matekból, ha jól megcsináljuk-válaszoltam Liam kérdésére, és kisöpörtem egy tincset szememből.- Na ott tartottam...
Hogy majd kicsattanok az örömtől, amiért Mr.Jeffehez kerültem. Tudtam, hogy már délelőtt haza tudok menni...de mint derült égből a villámcsapás, úgy jött a sokkoló hír.
-Dortohee Schleret jöjjön a 2. terembe- szólt hozzám az angol tanárom. Nem volt valami kedves, sőt feltételezni tudom, hogy róla találták ki a kegyetlen szót.
-Elnézést Mr.Brown, de engem az 1. terembe osztottak be- mutattam az épp bemenő diáktársaimat az 1.-es tanterembe.
-Átettük önt az utolsó pillanatba-válaszolt Mr.Brown, és legyintett, hogy menjek. Gratulálok magamnak! A nem túl okos matekosokhoz kerülök, még segítséget se tudok kérni. Szomorúan baktattam be az osztályterembe, és nekem a egyből a tanári asztal szembe kellet ülnöm. Most lett elegem az egészből. Kiosztották a matekot, és akkor egyszerre minden forgott az agyamba. Átnéztem a feladatokat, de egyiket se tudtam végig megcsinálni, és az magába pont vesztesség, ha nincs meg a helyes válasz. Tétlenül ültem Mr.Brownnal szembe. Neki eszébe nem jutott volna, hogy segítésen nekünk...elvégre nem az osztályfőnökünk, aki szeretne segíteni az osztályt. Körül néztem, és láttam, hogy az osztályból egy kivétellel mindenki a lapot bámulja. Nem volt más az aki írta, mint Derek Taylor. Mit keres itt a béna matekosokkal? Hisz ő a matekot kenni -vágja. Ilyenkor jó lett volna segítséget kérni tőle, ha csak nem az utolsó padsorba ül. Reménytelen.
-Nem tudom, hány órán át ültem ott tétlenül felette-válaszoltam eléggé rekedően.
-Nem lehetett volna az, hogy beadja valaki üresen a lapot? -kérdezte Liam.
-Aztán a pót érettségin vegyen részt?- szűrtem ki a fogaim közül- Neked se esne jól, hogy ősszel újra megkellene írnod az érettségit amiből megbuktál.
-Oké, ez igaz-tette védekezően kezeit felém- Folytasd!
Nem tudom mennyi idő telt el, de Mr.Brown felkelt helyéről, és kezdte körbe járkálni az osztályt. Ahogy végig néztem az osztályt, mindenki keserűen, szomorúan ült papírja felett. Egyedül Derek ült nyugodtan. Neki már nyílván kész lett az érettségije. Mr.Brown ezt ki is szemelte, és kapott a lapjához, de Derek leállította.
-Nem! Még írom, még írom-rántotta vissza papírját Derek. Csak azt nem értem, hogy, hogy írhatja, mikor nagy nyugodtsággal ül felette. Biztos, hogy már neki megvan a 4-ese. Percekig járkált Mr.Brown, aztán kinézett az ablakon. Nekem már végem. Tuti végem! Megbukok matekból, és oda a jó átlagomnak. Oda a 11 éves kitűnőségnek ,ha nem számítjuk bele a matekot, de ilyen, hogy pont itt kell megbukjak. Az óra kattogását hallgatva, úgy vert a szívem, nem soká lejár az idő, és én nekem nincs semmi a lapra írva. És, mint derült égből a villámcsapás, hirtelen egy galacsin termet a padomon. Hátra néztem, és látom, hogy Mr.Brown még mindig az ablakból less ki. Derek valamit tátogott, és ekkor jöttem rá, hogy ő küldte a galacsint, kibontottam, és lám...az életem egyik legszebb ajándéka volt benne. Ott volt leírva a teljes egészében az 5.-ös feladat. Egy pillantást vettem Derekre, és legyintett, hogy kezdjem el mielőtt lejár az idő.
-De miért csinálta? -szólt bele megint a történetbe Liam.
-Majd azt is elárulom, mindent megtudsz a végére, oké?- világosítottam föl liamet.
Gyorsan kezdtem másolni a papír cetliről, hogy mit kell írni az 5.feladathoz.Biztos,nekem szánta mivel tudom Derekről, hogy az Iskola legjobb célzója. Az megyei íjászaton is első helyezést ért el, a több száz versenyző közül. Ezért nem kellet azon kutakodnom, hogy kinek küldte. Már csak azt nem tudtam, hogy miért nekem dobta....Mr.Brown észrevette, hogy kezdtem írogatni, gondolta megjött a tudás. Büszkén helyezkedtem el a maradék egy percre, a székembe. Most olyan boldogsággal ültem a helyemnél, hogy arra nincs is szó. Nem soká kicsengettek, ami azt jelentette, hogy a matek írásbeli érettségije, véget ért. Szép napos időre jöttem ki, és keresni kezdtem Dereket. A tömegből végre megtaláltam, és kivonszoltam őt, egy tágasabb helyre.
-Miért csináltad?- vontam kérdőre Dereket.
-Azért, mert nagy szégyen lenne, ha csak én mennék át matekból -válaszolta lazán Derek.
-Tessék? -szűrtem ki a fogaim közül.
-Kaptam egy SMS-t úgy 9 óra tájt, Jasontől, hogy ők már végeztek a dolgozattal, mivel Mr.Jeffe felírta nekik az 5.-ös feladatot -suttogta Derek lehajolva. Igen Derek, jóval nagyobb nálam, úgy 184 cm biztos, hogy van.J ason pedig az ő legjobb barátja, akivel nem jövök ki túlságosan.
-És mi a gond ezzel? -tártam szét negyedére a karomat.
-Az, hogy nekik már el van döntve, hogy mi a sorsuk, ahogy a mi osztályunkba is, rajtunk kívül mindenkinek-nézett szétszóródó osztálytársainkra, akik már javába beszélgettek vagy éppen haza felé indultak.
-Miért pont én? -kulcsoltam össze karjaimat, és Derekre figyeltem.
-Te vagy az osztályba a 3.legjobb tanuló, szerinted azt szeretném, hogy lerontsd ezt a helyet-mosolyodott el Derek- Így legalább át tudod venni Tifanny helyét, és egy fokkal megközelíted az én szintemet!
-Kösz Derek -mosolyodtam el diáktársamra. Igazából Derek és én nem szoktunk nagyon beszélgetni. Talán ez az első alkalom, hogy ilyen sűrűn, és közvetlenül beszéltünk egymással. Eddig utáltam csak azért, mert ő mindenbe jó. Sportban, matekban...amik nem az erősségeim. Most jöttem rá, hogy nem versengeni kell vele, hanem egy kicsit többet beszélgetni vele.
-Azóta csak egyszer találkoztam Derekkel, rájöttem, hogy kedves és szerény fiú- magyaráztam Liamnek a történteket- Ami a további történteket illeti, bementem a kávézóba megnézni, hogy mi van a többi lánnyal aki Mr.Jeffehez került. Elmondták, hogy ők már 9 órától már itt lógatják a lábukat, mivel nekik fel lett írva táblára, mint sokadszorra említettem .Örvendezve várták, már, hogy megkapják jutalmukat.
-Azt hittem, hogy azok jó matekosok, akik a másik csoportba kerültek-válaszolt Liam egy kissé értetlenül.
-Figyelj, ha te is mindent tudnál, de felírja neked az egyik feladatot a tanár, akkor jobb ha rá hallgatsz, mint magadra-válaszoltam egy oktával hangosabban ,mint az előbb beszéltem -Különben, ők megcsinálták minden feladatot, mondom kivétel az 5.-ös mivel az fellett nekik írva táblára, így 2-ről kezdhették az érettségit. De van viszont árny oldala....azt, hogy észrevették, hogy egy és ugyanaz a képlet van felírva mindenkinek. Megértettem, hogy Derek mire célozgatott azóta....ő azt akarta, hogy ne legyen olyan nagy szégyen, hogy csakis a legjobb tanuló tudott átmenni...
-Várjál ezek szerint...-halkult el a végén Liam.
-Igen, mindenki megbukott rajtam és Dereken kívül az osztályból- mosolyodtam el boldogan.
-Az szép- válaszolta bólogatva Liam.
-Gondolj bele ,ha azon nap nem abba a csoportba kerültem volna, akkor most...nem lennék itt sem- húztam meg a szám.
-Így összegezve az életnek a véletlenek mozgató rugói- válaszolta nevetve Liam- Gondolj bele, ha aznap te a másik csoportba kerültél volna, nem kerültél volna a bénákhoz, velük együtt derekkel akkor, nem találkozhatunk volna, sőt ha engem 3 évvel ezelőtt elvit volna engem az élő showba Simon akkor most nem lenne One Direction!
-Az életnek a véletlen a mozgató rúgója, ez egyszer már biztos- szóltam elismerően, és tovább beszélgettünk Liammel.
Ebből a történetből amit elmeséltem, tényleg benne van a szó, hogy véletlen. Hisz ha derek nem lett volna, ha Mr.Brown nem lett volna nem jövök Londonba .Nem történek ilyen esemény dús dolgok ami a One Directionnal történik, nem találkozhattam volna velük. Nem tudtam volna eljönni az X-Factorba, és legfőképp nem ismerték volna engem sem...Hálás leszek ezért egy életre Dereknek. A felsoroltak mind egy lapra voltak feltéve, és nem sikerült volna ha a véletlen nem jön közbe.

Derek Taylor

Sztrájk

Sztrájk

Dorothee

Egy parkba sétáltam Liammel, Harryvel és Zaynnel. Persze ez a park nem az a magányos park volt.....sokan voltak, ezért is néztek ki olyan nevetségesen a fiúk. Zayn például egy térdig érő kabátba öltözött, szemüvegbe, de azért csak- csak nem akarta eltakarni a frizuráját, mondván, hogy a sapka csak összekócolná, és újból véghez kell vinnie a hajviselete szabályait. Harryt nem sok minden takart...mondjam úgy, hogy csak egy napszemüvegbe jött el, és egy sapkába mai elrejti göndör fürtjeit. Túlságosan is sokat elárultak volna a kunkorodó fürtjei. Liam pedig...Liam az a tipikus Liam, aki nem rejti el, arcát legfeljebb szemeit. Mivel a legutóbbi álcázás balul sült el, mikor engem követett. Ezért ebből a történésből arra ítélkezett, hogy álcába, álca nélkül, de fel tűn úgy is az emberek közt. Legfeljebb, kérnek tőlük autogramot, vagy letámadják őket a fanatikus rajongók. Egyelőre senkinek se tűnt föl, hogy a One Direction három tagja sétálgat mellettem a Parkba. Talán azért, mert a park nagy része idősebb korosztállyal van tele. És, hogy hol van Louis és Niall? Louisnak akadt egy kis elintéznivalója, Niall pedig otthon maradt mondván, hogy Adam neki nem engedte meg, hogy a házból távozzon. Igen, Adam is most feltételesen engedte el a fiúkat, és nyomos indokot kellet keresniük, hogy el tudjanak menni hazulról. Harryéknek például az volt a legjobb ötlete, hogy egy újságnak adnak interjút. Azt, hogy Adam ne sejtsen semmit az még nem tudom, hogy fogják elintézni. Louis pedig elment az itteni élő rokonát meglátogatni, ami nem igaz csak ő is füllentett. De azt nem tudtam meg, hogy hova megy. Niall kifogása volt a leggyengébb...a boltba akarta leadni a fizetős kártyáját mielőtt lejárna. Adam viszont nem hitt neki, ezért ő otthon maradt. Mint kiderült, teljes mértékében igazat mondott, ma kell leadnia a kártyáját mielőtt lejár. Szóval így kerültem ide, három sráccal az élen. Éppen az albumukról beszélünk, az Up All Night-ról. Kikérdezték mi a véleményem róla...igazából egyszer meghallgattam már a rajta lévő számokat, de nem mindegyik fogott meg....talán azért, mert nincs olyan ember a Földön, aki a legnagyobb kedvencének is, minden számát szeretné. De nem tagadom, hogy valamelyik szám eléggé megfogott. Mint például a Should've Kissed You....nagyon szép szám, főleg Liam szólója a végénél. De persze, az albumon a legtöbb dalt szeretem. Harry egy kínos történetről kezdett el mesélni, az egyik fanatikus rajongója volt a főszereplő. Nekem viszont megakadt valamin a szemem. Összehúztam szemeim, és fürkészni kezdtem a bokorba lévő tárgyat. Nem tudtam megállapítani, hogy mi lehet az ezért közelebb mentem hozzá. A fiúk észrevették, hogy nem abba az irányba haladok ahova ők, ezért utánam szóltak.
-Dortohee hová mész? -kiáltotta felém Harry. Én mintha meg sem halottam volna mentem tovább a bokrok felé. Leguggoltam, és széthúztam a bokrot két részre. Végre megpillanthattam a tárgyat....vagy inkább embert? Egy didergő kislány ült a bokorba, bebugyolálva rongy ruhákkal, amik egy része szakadt volt. A kislány nem lehetett több,9 évesnél. Barna lokni haja volt, zöld szembe a füves rétre emlékeztetett.
-Szia- köszöntem kedvesen, egy kedves mosollyal az élen -Miért vagy itt fagyoskodsz itt a bokorba? Már nem nyár van!
-Tudom-felelt röviden a kislány, és megint más felé nézett. Némán ült, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy itt ül magányosan egy bokorba rejtőzve.
-Haza kísérlek-törtem meg a csendet egy javaslattal. A kislány elkenődve nézett rám.
-Nekem nincs otthonom-válaszolt keservvel a kislány.
-Mi történt a szüleiddel?- faggattam tovább a kislányt.
-Elvesztettem őket, mikor elutaztunk Londonba, azóta se láttam őket -válaszolt a kislány majd nagy korgás hallatszott a gyomrából.
-Hány napja nem ettél?- néztem aggódottan a kislányra.
-1 hete, akkor is csak egy almát sikerült szereznem-válaszolt szomorkásan a kislány.
Nem kellet több, azonnal elkezdtem kotorni a táskámba, közbe lépteket hallottam a hátam mögül. Ki nem találtam volna, hogy a 3 álcázott barátom áll a hátam mögött. De ezt izgatott most a legkevésbé.
-Hogy is hívnak? -fordultam újra kislányhoz, miután végig kotortam a vállamon lévő táskát.
-Adri-válaszolt egy oktával halkabban, mint ahogy eddig beszélt. Nyilván megijedt a 3 sráctól a hátam mögött.
-Nos Adri, nem sokkal tudok előjönni, de ezzel a pénzzel 1 hétig biztos, hogy nem halsz éhen, ha beosztod a napi szintre- lebegtettem a több mint 600 fontot a kezembe. Tudtam, hogyha nem segítek rajta, néhány napon belül távozik az élők sorából. Egy ilyen kislánynak szüksége van táplálékra, főleg ebbe a korba. A kislány hallogatott, és csak bámult rám. Erőteljesebben mosolyogtam rá, és tovább lógattam előtte az összeget, amivel megajándékozni szeretném.
-Na- nevettem el magamat- Rajta! Vedd el!
A kislány egy picit hallogatott, majd megfogta a pénzt, és elhúzta mellőlem magának. Egy ideig bámulta majd felnézett rám.
-Köszönöm-suttogta oda nekem, majd hátra fordult, és a bokor másik széléről kibújt. Felálltam, és néztem, ahogy oda fut a Park kijáratához.
-Mi van? -érintette meg Harry a vállamat- Most már jótékonykodónak állsz?
-Nem, de tisztába vagyok, hogy mit érezhetnek -förmedtem rá Harryre, és mérgesen fordultam a hozzá.
-Oké! Nyugi van-emelte maga mellé védekezően kezeit.
-Tegyünk úgy, mintha mi se történt volna az előbb -ajánlotta föl Zayn, és tovább kezdtek beszélgetni a fiúk. Én néhány méterre voltam hátrább tőlük, és a kislányon tanakodtam. Azon, hogy talán nem ő az egyetlen, aki éhezik. Sőt, van, ahol igaz, hogy van családja a kisgyereknek, mégis pénzük arra nincs, hogy etessék is. Hirtelen egy ötlet támadt az eszembe. Egy ideig hülye ötletnek gondoltam, aztán belementem az ötletbe, és leültem a padra, amin épp most mentünk volna el. Törökülésbe ültem le a fapadra, és egy papírt kotorásztam a táskámba. Egy kis cetlit sikerült találnom, és arra írtam a megfelelő jelzőt, és rátűztem a pólómra. Már csak a kalapomat kellet kitenni, és indulhat is a hadművelet. Őrület, hogy mit meg nem találok a táskámba. Sose lehet tudni, hogy mik történek, ha nem vagy otthon. Észrevették a fiúk is, hogy üldögéltem törökök módjára, nagy nyugodtsággal az arcomon. A fiúk oda jöttek hozzám.
-Te meg mit csinálsz? -nézett rám szeppenten Liam.
-Sztrájkolok az éhező gyerekekért -néztem Liamre, és azonnal vissza is szegődött tekintettem az előző pontra, amit néztem az előbb. A kihűlt bokrot, aminél nem rég Adri bujkált.
-Ugye ez most nem komoly?- tolta fel szemüvegét Harry. Én egy mosoly kíséretében néztem tovább a bokrot.
-Tudod, hogy marhára nagy hülyeséget csinálsz? -szólt hozzám egy kis haraggal a háttérben Zayn.
-Ha szerinted hülyeség, hogy éhező gyerekek kóborolnak az utcán, vagy otthon a szüleivel éhezik, akkor te egy szívtelen ember vagy-emeltem föl a hangomat Zaynre.
-Nem azt mondom, de pont erre vannak azok a szervezetek, amik erre vannak feltalálva-ellenkezett tovább Zayn.
- Dorothee! Zaynek igaza van-pártolta Liam Zayn érvelése mellet bátortalanul- Semmi értelme annak, hogy éheztetted magad!
-Ha nem tetszik, akkor menjetek el, én továbbra is itt ülök, meg nem kapok egy kis pénzt -makacskodtam, és a fiúkra néztem -Ja, és egy táblát is kérnék, amin az van, hogy Éhség sztrájk az éhező gyerek érdekében! Köszi!
-És egész nap itt fogsz ülni? -faggatott Harry tovább.
-Vannak gyerekek, akinek tető nincs a fejük fölött, ezért a szabad ég alatt töltött az estét, míg meg nem kapom a bizonyos összeget- magyaráztam el az elképzelésemet a sztrájkkal kapcsoltban a fiúknak.
-Bolond vagy-jegyezte meg cinikusan Harry. Némán ültem tovább, és nézegettem a parkot, és néhány sétáló embert. Nem érdekelt, mit mondanak a fiúk, nem tudnak semmivel elmozdítani innen a padról. Különben is, nem messze van a hotel a parktól, ezért ha itt is hagynak, és haza szeretnék valamiért menni, vissza tudok merni. Ellentétbe a 2 héttel ezelőttivel...az kemény volt.
-Oké! Akkor mi megyünk -távolodott el Liam, mi közbe megvakarta tarkóját, és mindhárman tovább mentek.
-És ne feledjétek a táblát-kiáltottam vissza nekik. Miután elmentek tovább gyönyörködtem, az enyhén hideg, borús időben. Semmi se tud innen elmozdítani. Legyen eső, hó, láva, forgó szél. Semmi se tud innen elmozdítani.

-----*-----

Ida

Louis azt mondta, hogy ma elkéri a szobafogságból magát Adamtől. Persze, hogy hazudott....csak, hogy velem találkozhasson? Nem is gondoltam volna, hogy egy fiú ilyet is megtett volna értem. Amúgy csütörtökön találkoztunk volna, de akkor már javába folynak a próbák, és ezért megkértem, hogy tegyük át más napra. De ő váltig ennél a hétnél akart maradni. Tehát most hétfőn jövünk el az állatkertbe. Most épp rá vártam a kapuba. Kicsit fura lesz, hisz ez az első alkalom, hogy a One Direction tagjai közül most csak egyikükkel találkozhatok. Tudom, akkoriba azt mondtam, hogy külön egyikükkel se találkoznék, de Louisnak sikerült, ráadásul nem is kellet megdolgoznia érte. Én magam mondtam ki, hogy mehetnék máskor együtt az állatkertbe. Zakatolt a szívem. Hisz Louis-val találkozok, és mostanában egyre különösebb érzések öntenek el, amikor találkozok vele. Próbálom türtőztetni magam. Csak semmi pánik, nem kell idegeskedni, hisz nem egy randiról van szó. Mégis, ha az lenne, talán ez lenne életem legjobb randija. A többi fiú, akivel jártam, azok mindig moziba vagy étterembe vittek. Egyszóval olyan helyekre, ami tipikus randis hely, de sivár. Ők azt hitték, hogy tipikus lány vagyok, aki elolvad a mozitól vagy az étteremtől. Ugyan minek is? Hisz, ha mozi kell, itt van a TV. Bár igaz nem olyan tágas, mint a mozivászon, de azon is meg lehet találni a filmeket, amiket ott levetítenek. Enni pedig otthon is tudok! De állatokat, olyanokat, mint például a zsiráf vagy elefánt nem mindennap látni. Miért nem tudok ilyen fiút kifogni a tengerből? Louis akkor is csak egy barát, és kizárt, hogy egy ilyen lánnyal, mint velem járna. Bár titkon azt reméltem, hogy mégis van remény, hogy több legyen köztünk, mint barátság. Érzékeltem, hogy a hátam mögött van valaki. Hirtelen valaki a jobb vállamnál egy plüss kiskacsát sárga tollazattal tolt az orrom elé egy ismeretlen.
-Louis azt üzeni, hogy legyen egy olyan házi állatkád, mint én- változtatta el a hangját az ajándékozom, de én tudtam, hogy ki az. Gyorsan oda fordultam az illetőhöz, és szembe találkozhattam vele.
-Ez aranyos- mutattam a kiskacsára, amit kezébe tartott. A személy eltakarta arcát, és úgy beszéltette tovább a kiskacsát.
-Aranyosabb, mint ez a fiatalember mellettem -bújt elő Louis dzsekijéből. Már nem tudtam válaszolni csak elnevetni magam. Louis se bírta sokáig nevetés nélkül és együtt nevettük el magunkat. Mikor már lecsillapodtunk, Lou oda nyújtotta felém a kis kacsát:
-Ezt neked hoztam!
-Milyen okokból, ha megkérdezhetem-vettem át a kiskacsát, és egyből cirógatni kezdtem a kitömőt kisállatot.
-Ahogy elhaladtam egy kis üzletnél, megláttam őt, és te jutottál róla eszembe -nevette el a végét Louis.
-Igen, vannak tollaim, és szőke vagyok-mosolyodtam el szélesen.
-Nem, nem -ellenezte Louis- Tudod, mikor megcsipkedtek a libák, tyúkok és kacsák emlékezetes volt!
-Igen, néhol még meg van a nyom -húztam meg kissé a számat. Egy-két csipkelődős állat emlékezetes nyomott hagyott.
-Ha még csípéseket szeretnél, ő megadja-mutatott az ajándékozott plüss állatkára.
-Remélem, hogy Kevintől is kapok egy párat -fordítottam a kiskacsát magam felé.
-Tudtam, hogy valamit elfelejtek -csapott a fejéhez Louis, és elkezdte színleltetni a síros kisfiút- Megígértem Kevinnek, hogy elhozom a rokonaihoz!
-Majd legközelebb- simogattam meg szórakozottan a vállát Louisnak. Egy kicsit belepirultam, ahogy megérintettem vállát, hisz még is csak Louisról van szó.

-----*-----

Dorothee

Még mindig a padon ültem törökülésbe. Nem mozdultam a helyemről. Amióta itt ülök, néhányan már dobtak egy-egy pénzérmét a kalapba. Körülbelül eddig 1 fontot gyűjthettem, ami rémesen kevés a kampányom sikerében. De nem adom fel, addig éheztettem magam,  meddig ki nem gyűlik az összeg. Különben is egy ember kibírja 1 hónapig kaja nélkül, szóval nem kell féltenem az egészségem. Észrevettem, hogy egy 50 éveibe járó rövid, vörös hajú hölgy sétál el mellettem, viszont én leszólítottam:
-Elnézést! Nem szeretne segíteni az éhező gyerekeknek? Kérem legalább támogassa valamivel!
A hölgy leguggolt és egy pénzérmét beledobott, majd tovább ment. Gyorsan belenéztem a kalapba és a mosolyom lehervadt az arcomról.
-1 Penny? -ugrottam fel mérgesen a helyemről, és a hölgy után kiabáltam-1 Penny? Ennyit jelentenek magának a gyerekek?
-Látom jól megy az ügyfelek keresése-szólalt meg valaki a hátam mögött. Megfordultam, Liamet találtam egy táblával a kezében- Ez megfelel?
-"Sztrájk az éhező gyerekekért!" -olvastam el magamba a feliratot.
-Kösz Liam!- ültem vissza törökülésbe a helyemre, és magam mellé tettem a sztrájk táblát. Liam továbbra is engem nézett.
-Hoztam egy kis harapnivalót, hogy hátha beleszédülnél az éhezésbe-nyújtott át nekem egy kis zacskót, amiből ki lehetett venni, hogy néhány szendvics van benne.
-Liam a sztrájk lényege az, hogy éheztettem maga, ha most ennék, akkor ünnepélyesen is véget ér sztrájk -magyaráztam el erőteljesebben Liamnek a dolgot.
-Tudom, csak nem szeretném, ha valami bajod esne-ült le mellém Liam. Én felsóhajtottam és Liamre néztem.
-Nem fog esni semmi bajom! És köszönöm, hogy törődsz velem! De ezt egyedül kell végig csinálnom -válaszoltam szelídebb hangnembe.
-Még egy zuhé sem tántorít el téged? -mutatott a már egyenesen fekete felhőkre, amik arra várnak, hogy kieresszék a sötétséget.
-Nem! -válaszoltam elszántan.
Az igazság közé tartozik az is, hogy sok mindenről le kellet mondanom ezzel a sztrájkkal, de meglesz a gyümölcs. Bár most sokan hülyének néztek engem, hogy én akkor is itt maradok, ha tüdőgyulladást kapok a sok esőtől. De gondoljunk bele a hajléktalanok helyzetébe, ők sem találnak menedéket. Mindent a gyerekekért! Nekem most ez a cél lebeg a szemem előtt.