Hol a medálom?

Hol a medálom?

Dorothee

Tegnap este itt aludtam a fiúknál. Ellenkeztem, sőt azt akarták, hogy a vendégszobába aludjak, és ők továbbra is azt hajtogatták, hogy az egészségem véget maradjak ott. Beadtam a derekam, de azzal feltétellel, hogy nappaliba éjszakázok. Kicsit idegen volt olyan helyen aludni, ahol bármelyik lány csak álmodni tudna. Más lány egyből rá vágta volna az igent. Én viszont nem az a lány vagyok. Sőt még furább volt, úgy itt aludnom annak tudatába, hogy kezdenek különös érzéseim lenni Liam iránt. Még mindig nem tudom mi történt tegnap este...egyszerűen csak magával ragadott Liam aurája. Igazából korábban észrevettem Liam furcsa hozzá állását, de most először fordult elő, hogy meg is éreztem. Kezdenek fura kötelékek köztem és Liam között alakulni. Már a tudat miatt is kellemetlenebb volt itt aludni. Nem....Nem, felejtsük el! Liam Payne egy nemzetközi híresség, akiért sorba állnak a szebbnél szebb lányok. Én csak egy vagyok a talán millió lányból, akiknek nincs esélyük arra, hogy a barátnője legyen. Max egy a millióhoz. És ha én vagyok az az egy? Tessék, már kezdem bemesélni magamnak, hogy olyan gyönyörű, aranyos, kedves lány lennék, hogy Liam belém is zúg. Kora reggel volt még, ezt abból ítéltem meg, hogy még egy kissé sötét volt az ég, ahogy a velem szembe lévő ablakon szomorú, nyirkos idő volt. Nem mertem kiszállni az ágyból...nem azért, mert nagyot esek, csupán nem akarom a többieket felébreszteni. Tekintetemet egyfolytában más fele vittem....hol egy ajtóra, hol a falra, hol a plafonra, hol pedig a dohányzó asztalra. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy itt fekszek a One Direction egyik kanapéján. Annyi más lány álmodna ilyenről, hogy itt a nappalijukba alhatna. Szerencsének érzem magam, csak is azért, mert megismertem ezeket a bolond fiúkat. Eszembe jutott az otthon....tényleg mióta elkezdtem a sztrájkot anyunak élet jelet sem adtam. Szívverésem felgyorsult mikor eszembe jutott anyu, és minden porcikám azt kívánta, hogy álljak föl, és hívjam föl. De még három dolog is visszatartott.1.nem tudom hol a telefonom.2.Mi 1 órával később járunk, ezek szerint úgy 5 óra lehet anyuéknál.3.a fiúkat kellene felkeltenem azért, hogy megkeressem a telefonom. Most már csak arra vártam, hogy leteljen az 1 óra mivel anyu 6 órakor kel a munkája véget, és így eltudom őt érni. Tétlenül néztem a falat. Bár itt lenne Ida, őt ha kiugrasztom is az ágyából, még akkor is csak lekever egy kis hisztit,és le van tudva a rossz reggel.

Liam

Nem bírtam tovább aludni. Átöltöztem azóta, és most az ágyamba ülök. Épp kotorásztam a zsebembe mikor valami kemény, de könnyen simuló felületet észleltem a zsebembe. Kihúztam a zsebemből a tárgyat, és akkor akadt meg tekintetem a tegnapi medálon. Felemeltem egyik kezemmel a láncát, és tanulmányozni kezdtem. Olyan szép felirat ékesítette...I'll be...itt van az a bizonyos személy, és én magam is jó érzetem, mikor megszorítottam a medált. Nem tudom, hogy miért, de én olyan önző dologba egyeztem meg magammal, hogy én se ismerek magamra. Nem adom vissza a gazdájának...itt marad nálam. Annyira tetszik, hogy az ég egyet világon nem adnám oda senkinek. Önbizalmat adott Dorothee kapcsán, miszerint a feliraton ott van...itt vagyok. Ez tudott életbe tartani engem....a tudat, hogy itt van valami, ami megerősít engem. Sőt úgy érzem, hogy ha ez a medál itt van nálam, akkor Dorothee is itt van velem. Most, hogy nálam van a medál olyan meg érzésem van, hogy Dorothee itt marad velem. Mert ha ő nem lett volna, nem találtam volna meg ezt a láncot. Persze továbbra is azt az embert, akinek köszönhetően megtaláltam, még mindig jobban szeretem. Olyan sokszor átéltem gondolatba vallomást, de eddig nem sikerült. A tegnapi készülődő vallomás, az tökéletes lett volna....ha Louisék nem lettek volna olyan  ügyetlenek, hogy oda égetik a vacsorát. Kinéztem az ablakba, ahol már idézőjelbe tehetnék a pirkadot...viszont a borús idő elnyomta a nap erejét.

Dorothee

Ránéztem az ablaknál lévő órára, ami nem soká háromnegyed 7-et üt. Már számolgattam a perceket, hogy anyuval beszéljek, eléggé vicces is volt, hisz anyát nem is tudnám felhívni, mert nincs meg a mobilom. Hirtelen viszketni kezdett a mellkasom, ezért megvakartam, de akkor valamire feleszméltem. Megtapogattam, mint két kezemmel a mellkasom...de hát...Megpróbáltam annyira lehajtani a fejemet, hogy lássam valóban nincs meg vagy csak hátra csúszott, a nyakamat is elkezdtem fogdosni, de nem találtam sehol a tárgyat. Csak nem elveszítettem, vagy esetleg felejtettem a parkba...ne az nem lehet! Ez a nagymamám utolsó ajándéka volt amivel megajándékozott engem halála előtt, én pedig elhagytam...Kétségbe eseten dőltem vissza a puha párnára. Könnyeimmel küszködtem...életem egyik legfontosabb dolga elveszett, azóta lóg a nyakamba mióta nagyim kórházba volt, ott adta át nekem. Abban volt a maradék reményem, hogy itt áll mellettem valaki. I'll be. De most ez nem így van...nincs itt velem, nincs aki itt lenen velem és támogatna. Könnyeim már kezdtek gördülni arcomról. A legértékesebb dolgom....a mai nap olyan rosszul kezdődött, mi lesz akkor az élő adással? Hallottam, hogy az egyik ajtó kezd nyitódni, és arra felkaptam a fejemet.
-Dorothee?- kérdőjelezte meg a személy, mikor meglátott engem, és közelebb jött.- Nem alszol?
-Nem bírtam, és te?- ültem föl, és megpaskoltam neki egy helyet a kanapén, ahova helyet foglalt mellettem.
-Figyelj! Nem véletlenül vagyunk Harryvel szomszédok, akkorákat horkol hajnalkor, hogy a szomszédszobába, vagy is hozzám lehet....-ekkor elhallgatott, és jobban szemügyre vette az arcomat- Te...sírsz?
-Igen, Louis sírok-törölgettem meg a szememet.
-Mi történt? -faggatott Louis.
-Minden-ekkor összekulcsoltam a térdemet kezeimmel, és tovább folytattam- Elsőnek, rájövök, hogy anyuval több, mint 5 napja nem beszéltem, de most nem tudok még vele beszélni, mert nincs meg a telefonom, aztán észreveszem, hogy a medál ami a nyakamba van eltűnt.- fakadtam ki sírással az élen.
Louis megvakarta tarkóját, és tovább bámult engem.
-Hozom neked a mobilomat, mert úgy tudom Liamnél vannak a cuccaid-állt föl helyéről Louis, én meg hálásan rá néztem.
-Köszönöm-válaszoltam Louisra nézve aki, csak egy mosoly kíséretében bevonult a szobájába. Felfoghatatlannak tűnt...elsőnek anyu aggasztott, és mikor megoldódna a probléma, jön a másik! Csapás, csapás hátán. Louis újra felbukkant az ajtójából kezébe mobiltelefonnal. Átnyújtotta nekem az I Phodot, és kacsintott egyet nekem.
-Ha kellenék lent leszek a konyhában-ezzel a mondatával hátrahagyva ment el, én pedig tárcsázni kezdtem anyu számát. Fülemhez nyomtam a telefont, és a fölös kezemet jó erősen megszorítottam azért imádkozva, hogy felvegye. Közbe könnyeim tovább folytak, már a számban is éreztem a sós könnyeket.
-Maga nem tudja, hogy hány óra van?- szólt bele idegesen anyu.
-Szia anyu-szólaltam meg nehezen a telefonba.
-Dorothee?- kérdezte hitetlenkedve- Kicsim te vagy az?
-Igen, és bocsáss meg nekem - szipogtam a kagylóba- Sztrájkolni kezdtem, és emiatt megfeledkeztem mindenről !Most meg elvesztettem még a legértékesebb dolgot is! Kérlek, ne haragudj!
-Kicsim nem igazán értem a helyzetet-szólt vissza anyu a számára értelmetlen volt, amit összezagyváltam- Sztrájkoltál? Mit vesztettél el? És miért más számot adott ki a telefonom? Miért sírsz kicsim?
-3 napig sztrájkoltam az éhező gyerekekért, aztán felmondta a szolgálatot a testem, egy jó barátom talált meg, és hozott el a lakásukra- magyaráztam el, úgy, hogy ne sejtse, hogy a One Directionról szól ez, mert ezt még nem említettem meg, de személyesen is szeretném elmondani - Nála van a mobilom, és most a haverjának a mobiljáról hívlak téged, közbe elvesztettem nagyi medálját, alig néhány perce vettem észre!
-A nagyi nyakláncát elvesztetted? -ismételte meg az utolsó mondatom anyu. Halottam, hogy valaki kinyitotta a hátam mögül valaki az ajtót, de most nem izgatott.
-Nagyon ki vagyok borulva-szóltam bele a kagylóba.
-Kicsim minden rendben lesz, szerzünk másik medált-nyugtatott anyu.
-De az nagyié volt, az nagyié...az utolsó emlék-szűrtem ki a fogaim közül ezt és, mint egy hisztis gyerek  ütöttem bele kétszer a kanapéba, mikor nagyit emlegettem.
-Jaj kicsim, annyira rossz hallani ezt-szólt szomorúan anya.- Na és mondtad már valakinek?
-Igen, de ő biztos nem tud semmit-válaszoltam a telefonba, és halottam, hogy valaki egyre közelebb jön. Könnyeim végig szakadtak mellkasomon.
-Minden rendben lesz- nyugtatott meg anya. Én nem válaszoltam rá, csak sírtam tovább.
-Csak ennyit szerettem volna mondani, veled mi van?- kérdeztem anyutól aggodalmasan.
-Majd azt legközelebb elmeséltem, hosszú lenne, és nekem időbe munkába kell érni-hadarta el anyu -Kicsim vigyázz magadra- Tudod,hogy nagyon szeretlek! És lélekben ott vagyok veled!
-Köszi anyu-szóltam bele telefonba halkan- Szia!
-Szia kincsem! -köszönt el anyu, és lerakta a telefont. A telefont a dohányzó asztalra tettem, és megint magamhoz húztam térdemet. Lépéseket hallottam, igazándiból nem érdekelt most. Csak egy kis magány...semmi más! Éreztem, hogy valaki átkarol engem hátulról, nyakamnál fogva lágy érintésével. Fejét, lerakta a vállamra. Férfias illatáról, de inkább kölnijéről ismertem föl, hogy ez bizony Liam. Nem szóltam semmit, és ő se. Sokáig így voltunk, aztán Liam felállt a hajolásból, és mellém ült.
-Anyukáddal beszéltél?- kérdezte olyan óvatosan amennyire csak tudta. Csak bólogattam.
-Valami gond történt otthon?- simította végig ujjait karomon, ami megerősített abban, hogy most felemeljem a fejem, és szemébe nézek. Barna szemeibe láttam az aggodalmat, de a biztonságot is. Hogy bármi is legyen, kiáll értem.
-Nem tudom, mert arról ő nem beszélt, csak én sírtam ki magam a vállán-válaszoltam Liam kérdésére. Liam ökölbe szorítva kezét, hüvelykujján kívül megsimogatta vele arcomat, majd azzal kezdte törögetni a könnyeimet.
-Az utolsó dolog, amit nagyimtól kaptam elvesztettem-szóltam hozzá halkan- A nagyi medálját elhagytam, a legértékesebb dolgot ami csak létezik számomra! És elhagytam! Elhagytam az I'll be feliratával együtt nagyit.
Liam hirtelen abba hagyta a könnyiem törlését, és elkapta kezét tőlem. Hirtelen elfordult tőlem, és a szőnyeget kezdte kémlelni. Jobban szemügyre vettem őt, de csak eltakarta szemeit előlem, hogy ne tudjam meg mitől is akadt ki. Mi történt ilyen hirtelen Liammel?