Tökéletlen éjszaka

Tökéletlen éjszaka

Dorothee

Az esés magában nem volt olyan fájdalmas, mint gondoltam. De az a nagy merevség ami utána jött az felkavaró. Akárhogy is akartam, nem tudtam parancsolni se kezemnek, se lábamnak. Semmimnek. Mintha ide gyökereztem volna a padlóhoz. Egyedül csak is az eszem mondogatta azt, hogy álljak föl, de mi értelme annak, ha nem bírok felkelni. Odanőttem a padlónak. És néhány percig így is feküdtem a földön, majd kezdtem érzékelni, hogy kezemet végre tudom uralni. Belemarkoltam a szőnyegbe, és próbáltam a hasam alatt lévő kezemet kihúzni onnan. Végre mind két kezemet mozgásra tudtam bírni, egyedül lábam nem tudott még sehogy se reagálni a paranccsal, amit az agyam küldött neki. Láb ide vagy oda.....ha már nem élőbe, akkor TV-be de megnézem Idát. Sajnos csak a nappali TV-éről tudok, ezért lépcsőt kell másznom. Felemelkedtem teljesen addig, ahogy csak a kezem tudott, és elkezdtem velük menni, vonszolva a lábamat magam után. Nehezebb, mint gondoltam kézzel menni, hisz a lábam súlya, ami most nem tud segédkezni az most hátrányt biztosít nekem. Próbáltam minden egyes porcikámat bele adni a mászásba. Bár ne szőnyegen kéne másznom, egy csiszolt kövön például száguldanék, segítene legalább a célom elérésében. Viszont a szőnyeg csak hátráltat. Kezdetek nyilalló fájdalmak keletkezni a karjaimban, de nem adtam föl. Végre elértem a lépcsőt, és most kellet azon gondolkozni, hogy csináljam azt, hogy még véletlenül se gurujak le róla. Ekkor egy ötletem támadt. Két merev lábamat a második lépcsőfokra tettem, az elsőre pedig ráültem. És így vonszoltam le magamat. Lábaimat karjaimnak köszönhetem, hogy egyik lépcsőfokról a másikra viszi. Mikor végre leértem a földszintre. Megint a bevált karjaimmal vonszoltam be magamat a nappaliban. Végre egy darabka a kőből leeset a szívemről. Most már csak el kell magamat vonszolni a TV-hez és ott bekapcsolni. Karjaimon teljesen kirajzolódtak az erek a sok erőlködéstől. Mikor végre oda értem megkönnyebbülve emeltem följebb magamat, de nagy csalódottságomba, az újfajta TV-nek sajnos nincsenek gombok, amivel be lehetne kapcsolni vagy valami. Na ezért nem szerettem ezeket a szélesvásznú HD TV-ket, mert ahhoz feltétlenül egy távirányító kell, és kérdéses, hogy a fiúk hova rejtették. Körül néztem a nappaliba, hogy vajon merre lehet, és akkor megláttam, hogy az egyik polcon van. Ha most állni tudnék, simán fel is tudnám érni, de így örülök, ha a polcot ép, hogy megérintem. Amennyire csak tudtam felemelkedtem a polc felé, de nem volt elégé hosszú karom, hogy véletlenül is meglegyintsem a polcot. Továbbpróbálkoztam. Nem tudom, hogy már hanyadszor próbáltam, de végül rájöttem, hogyha a polcot jó erősen megütöm, akkor talán sikerül leszednem onnan. Ahogy elnézem, nincs semmi törékeny, csak néhány könyv, és egy kép. Ha szerencsém van, akkor se a távirányító, se a képkerettel kiegészített képnek nem fog baja esni. Minden erőmet összeszedtem és csak is a polc aljának középpontjára összpontosítottam. Csak is azt figyeltem, és erőt gyűjtöttem. Egy hirtelen mozdulattal elértem, amit akartam, és a polc valóban megremeget, de csak annyira, hogy egy kicsit arrébb menjen a helyéről a távirányító, és, hogy egy könyv leessen. Remek! Az első próbálkozás befuccsolva, jöhet a következő gondolat...egy seprű kellene, vagy akármi, aminek hosszú vékony nyele van. A konyhába kúsztam el, szerencsére közvetlen a nappali mellet van a konyha. A konyha kövén már jobban tudtam közlekedni, hisz csúszós volt, ám de rettentően hideg. Végre, megláttam egy életmentő seprűt a sarokban. Óvatosan húztam meg az alját, fokozatosan lejjebb húztam, hogy még véletlenül se essen rám. És végre sikeresen földet ért, és magammal vonszoltam. Kicsit még mindig nehézkes volt a közlekedés. Kezeimből már kipattantak az erek, és üvöltöttek a fájdalomtól, de nem adhatom föl, már érzem, hogy arcom is lángol, de nem érdekel. Végre beértem a nappaliba, és végre elértem újra a polc fele. A seprű nyelét oda nyújtottam a távirányító közvetlen közelébe. Elkezdtem célozgatni a távirányítót, és sokadik próbálkozásra, végre sikerült leesnie, elém. Most már csak reménykedni, hogy nem olyan erős ütés volt, hogy el is romoljon. Az kész tragédia lenne, és valószínűleg hisztiznék is e végett. A seprűt a falhoz döntöttem, gondoltam, majd visszateszem, ha megnézem az X-Factort. Vonszoltam magamat a kanapéhoz, és megkapaszkodtam az ülésébe, és húzni kezdte magamat a kanapéra. Addig húztam magamat, míg a lábam is föl nem ért a kanapéra. Először kifújtam jól magamat, és próbáltam nyugtatni a testemet, hogy végre megnyugodhatunk. A távirányított szorongattam a kezemben, és egyenesen a TV-vel szemben tartottam. Bár már a karom felmondta a szolgálatot, és csak is az akarat tudta még életbe tartani. Megnyomtam remegő ujjal az 1-es gombot, és azonnal beadta az X-Factort. És pont Ida volt benne. Ma egy rockos számmal kellet előjönni, és Idába nem kellet csalódni. Michael Jaksontól hozta a Thrieller című számot. Nagyon jó csinálta érződött benne a szenvedély. Sajnos már csak ezt a fél percet láttam, mert vége lett a dalnak. A közönség őrjöngve tapsolt.
-Ida, ma te egy vérbeli rock zenész voltál-fakadt ki Louis örömétől- Ebbe volt vagányság, vadság, eltökélés! Ezt szeretném el tőled várni!
-Egyetértek Louis-val! Már még csak azért is, mert végre felcsaptak belőled a lángok- mondta Gary dicsérően de a végét elnevette- Mármint ne szó szerint értsd!
Tulisa és Kelly is elkezdett kuncogni Gary szó fordulatán.
-Nagyon tetszetél!- mondta ki a végeredményt Gary.
-Nekem is nagyon tetszettél! Bár reménykedtem, hogy csapkodni is fogod a mikrofon állványt, nem csak elhajítani- mosolyodott el Tulisa- Mindegy, nem kell ide a mikrofon állvány kivesézése! Inkább azt mondanám, hogy Rock and roll! Ez Rock and roll volt!
A közönség még ujjongóbban kiáltott fel Tulisa kijelentésére.
-Ida mivel is tudnám meghálálni azt, hogy mindig a maximumot hozod ki magadból -kérdezte boldogan Kelly- Tudod engem is tanítottál valamire ezen a héten! Arra, hogy a rock zenét nem úgy kell felfedezni, mint egy törészúzási ingert, hanem, mint egy érzést. Köszönöm!
Dermot oda ment Idához, és egy rövidke kérdéssel jött elő:
-Ida milyen volt ez a hét számodra? Mint tudjuk te a rock szerelemese vagy!
-Nagyon de nagyon jó volt! Számomra ez volt a legjobb hét-csattant ki örömétől Ida. Erre muszáj voltam elmosolyodni.
-Ha önök szerint Ida tényleg olyan jártas a rockba, akkor ne ücsörögjenek tétlenül! Nyúljanak a telefon után! Ida Draper!- mutatott végül Idára, aki elment a színpadról. Utána jött Craig. De valahogy Craig kis filmén a szemem kezdett leragadni, próbáltam fent maradni. De végül a sötétség vette felettem át az irányítást, és néhány perc múlva mély álomba keveredtem.

-----*-----

Szemem lassan kezdett kinyitódni, és az első dolog, amit meg akartam nézni, az a TV volt. Lassan felültem, és tovább fürkésztem a TV-t, amin most valami akció film ment. Próbáltam beazonosítani a történteket, aztán rájöttem, hogy Ida előadása után nyomban elaludtam. Gyorsan észhez tértem, és kikapcsoltam a TV-t. A gond, hogy mikor lejöttem a nappaliba akkor még egy kis világosság volt, ami kintről jött, most viszont teljes sötétség uralkodott a házban. Be kell vallanom, hogy féltem csak is a fenti nappaliból jött egy kis fény, azt is csak az éjjeli lámpának köszönhettem. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el mióta véget ért az X-Factor de abba biztos voltam, hogy nincs elég időm ahhoz, hogy a seprűt elvigyem a helyére, majd holnap valahogy kimagyarázom. De most indulnom kell felfele. Óvatosan leeresztetem két kezemet, és lecsúsztam a kanapéról, és megint elkezdtem mászni a szőnyegen. Egészen belejöttem ebbe a kézzel való járkálásába. És már elértem a lépcsőt, ha szerencsém van, akkor....de ekkor egy ajtónyitódást hallottam, és azonnal fel kapcsolta az illető a villanyt. Hát nem nehéz kitalálni kik álltak velem szemben.
-Dorothee?- kérdezték kegyszerre mind meglepetten.
-Sziasztok-intettem nekik egyet, és zavarosan nézegettem, tovább a padlót. Hát ez eléggé nagy koppanás volt a részemről. Megpróbáltam észrevehetetlenül megnézni az X-Factort, ami nem sikerült, és bealudtam, majd ott hagytam nyomként a seprűt, és a tetejében a fiúk végül haza érkeztek az előtt mielőtt elértem volna a fenti nappalit. Mit ne mondjak, nem ez éltem legjobb estéje.